Az ellenforradalmi Uj Nemzedék című napilap Pardon… címet viselő, többnyire elég dicstelen glosszasorozata irodalmi szempontból csak azért érdekes, mert 1919 októbere és 1921 augusztusa között, némi kihagyással, nem más, mint Kosztolányi Dezső volt a rovat gazdája, sőt nem egy darabjának a szerzője is. (A lap hivatalos neve Uj Nemzedék volt, de sok helyütt hosszú ú-val hivatkoznak rá – a szerk.) Férjéről szóló életrajzában Kosztolányiné ezt írta: „Most, az Új Nemzedékben szívesen vagdalkozik. A Pardon rovatot szerkeszti, és részint ő is írja.”
Majd hozzátette: „Mindig mértékkel, ízléssel, becsülettel.”
Ez az ízléssel vagdalkozó két év máig homályos időszakát jelenti Kosztolányi pályafutásának. A tisztánlátást megnehezíti, hogy a glosszák mindeddig azok közé a szövegek közé tartoztak, amelyekről sokaknak megvolt a véleményük, de az Országos Széchényi Könyvtár mikrofilmolvasójának orsóit már lényegesen kevesebben tekergették miattuk.
Arany Zsuzsanna, aki két éve kitűnő, hiánypótló monográfiát tett közzé Kosztolányi életéről, most kötetbe rendezte a Pardon… glosszáit. (A cím onnan származik, hogy az írásokban mindig szerepel a „pardon” szó, „már elnézést, de…” értelemben.) A rovat darabjai olykor szellemesek, de militáns, szándékosan és durván sértő, gyakran antiszemita szövegviláguk általában egyáltalán nem a mérték, ízlés és becsület háromszögével körvonalazható a legtalálóbban.
A mélypont talán A nemzeti gyászhoz című írás, amely 1920. február 21-én jelent meg, és Somogyi Béla meggyilkolását tárgyalja, mondván, hogy a Népszava szerkesztője azzal, hogy kibújt a törvényes számonkérés alól, „önként kitette magát annak, hogy a cselekedetei és szereplése nyomán fölgyülemlett indulatok törvénytelen mellékszelepen tódulnak ki”. Arany Zsuzsanna jegyzetben idézi azt az interjút, amelyben Somogyi lánya, Hatvany Lajos későbbi felesége elmesélte, hogy a férjével együtt évekig nem állt szóba Kosztolányival – amikor pedig mégis, akkor Kosztolányi a maga sármjával, szellemességével és műveltségével egy óra alatt levette őt a lábáról.
Ugyancsak 1920-ban, január 9-én jelent meg a Tudja ön, mi az a gajdesz? című cikk, amely Anatole France-t számszakilag talán pontos mértékkel, de kevés ízléssel (merő sértegetésből) „agg félzsidó”-nak titulálja, és a február 20-i számban olvasható az Óvatos hősiesség, amely így kezdődik: „Szóról-szóra ezeket írja a Zsidó Szemle február 13-i (magyarul: 5680 tebeth 24-i) száma”. Arany Zsuzsanna mértéktartó, de általában megalapozottnak látszó ítéletei szerint mindezeket Kosztolányi írta.
Ez akkor is kínos, ha a világ ekkor éppen kifordult magából, és Magyarország elvesztette a háborút és vele magyar nemzetiségű polgárainak fájdalmasan nagy, területének pedig még nagyobb részét, átélte a vértelennek nem nevezhető proletárdiktatúrát, maradék területét a Dél-Dunántúl kivételével a románok tartották megszállás alatt, Kosztolányi pedig évekig nem láthatta az elcsatolt Szabadkán élő szüleit.
Igaz, a többes szám első személyben írt glosszák mindig a lap egészének a nevében szólalnak meg, az Uj Nemzedéket („mi”) sokszor élesen szembeállítva a Népszavával („ők”). És az is igaz, a korban az ilyen alá nem írt cikkeket nem tekintették írójuk személyes állásfoglalásának (ahogy ma sem gondol annak senki, mondjuk, egy sajtóközleményt), annál is kevésbé, mert a végleges formába öntés nem is feltétlenül egy ember munkája volt, és ebbe a rovatba is többen dolgoztak.
Ráadásul tudjuk is, hogy Kosztolányi nem azonosult ezekkel a cikkekkel. A felesége ezt mondta 1921 áprilisában, Bécsben Göndör Ferencnek, a Tanácsköztársaság sajtódirektóriuma korábbi vezetőjének, aki akkor már Az Ember című emigránslapot szerkesztette, és akit Hatvany Lajos, nem éppen jóhiszeműen, Szabó néven, az intézőjeként mutatott be: „A Dezső nem politizál, ő nem azonosítja magát azzal, amit ír; ő egy művész. Többször mondta nekem, hogy ő hajlandó nappal az Új Nemzedékbe és este a Népszavába írni. Neki mindegy. Neki semmi köze ahhoz, amit a lapba ír.”
A cikk, amelyben a leleplező szavak megjelentek, a nyakában nagy aranykeresztet viselő Kosztolányinét mellesleg jól le is „Fleischmann”-ozta. (Érdekes, ez volt az egyetlen mozzanat, amit a lapban az érintett helyesbíttetett: nem Fleischmann, hanem büszke Schlésinger.)
A glosszákat Arany Zsuzsanna hatvanoldalas tanulmánnyal vezette be, és elég bőséges, bár nem mindig kielégítő jegyzetekkel látta el: nem biztos például, hogy minden olvasó rájön, hogy a kindli és a ricset mint zsidó ételek szerepelnek az egyik szövegben. Ezenkívül érdemes lett volna azoknak az írásoknak legalább a címét felsorolni, amelyek a rovaton kívül jelentek meg a lapban Kosztolányitól, akár névvel, akár név nélkül, mint a Szegedy-Maszák Mihály által azonosított Ocsúdás az 1919. október 2-i számban. Ezek az írások pusztán attól, hogy az Uj Nemzedékben láttak nyomdafestéket, sajátos zamatot kapnak, mint például az Ima harc előtt című vers, a maga ilyen, sokkal inkább Adyra, mint Kosztolányira valló strófáival: „Nyirettyüjük mások rikassák, / úri szalonba, úri bálon, / én titkos arcod látva-látom, / fajom, mert föld vagy, vér, igazság.”
Az írók nem holmi szöveggyártó gépek – de a szövegek nem is gyónások vagy eskü alatt tett tanúvallomások alkotójuk lelkéről vagy szívük legsajátabb rezdüléseiről. Azt, aki a műveket írja, hiba lenne tehát összekeverni azzal a figurával, akit a művek írnak, aki a művek révén képződik meg, és illetékessége – lakcím, vércsoport és hasonló konkrétumok híján – a művekre is korlátozódik. Másrészt egy Pardon… glossza talán mégsem úgy „mű”, mint az Üllői úti fák, Kosztolányinak a pardonista nem úgy szerepe, mint, mondjuk, Christoph Waltznak Hans Landa.
A könyv szövegeit alighanem jó időbe telik majd feldolgozni, stilisztikai vagy tartalmi alapon még több glosszához szerzőt rendelni, de annyi már most látszik, hogy az írók kevéssé alkalmasak arra, hogy az olvasók az ő körükben keressék a rokon alkatokat és példaképeket: erre talán az általuk teremtett irodalmi figurák, regényhősök még mindig jobban megfelelnek, mint ők maguk. Arany Zsuzsanna könyvének egyik tanulsága, hogy hiába van szó akár egy nagyon nagy író pályafutásának fontos fejezetéről is, olykor az irodalomtudomány kénytelen önmaga illetékességének hiányát megállapítani, és átadni a szót a lélekelemzésnek.
Szerkesztette Arany Zsuzsanna. Osiris, 2019, 376 oldal, 3980 Ft
