Interjú

„Már nem fáj”

Havas Juli orvos, író

Könyv

Papírbabák című második regénye is orvos közegben játszódik. Az álnéven író ismert tüdőgyógyásszal honvágyról, a romániai fiatalságáról, az orvosi létről és az imposztor szindrómájáról is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: A regényed egy autóbalesettel kezdődik. Történt veled valaha ilyesmi?

Havas Juli: Soha nem volt komolyabb balesetem. Kikérdeztem a traumatológus kollégákat, hogy szerintük mije sérülhet egy embernek, ha így vagy úgy csattan az autó. Eredetileg egy sokkal súlyosabb balesetben gondolkodtam, koponyasérüléstől kezdve a csípőtörésig mindenfélét elképzeltem, de a kollégák azt mondták, hogy egy ilyen autóbalesetet nem élne túl a főhős. Minél inkább beleéltem magam a balesetírásba, annál jobban rettegtem, hogy velem is megtörténik. Aztán megúsztam annyival, hogy ledaráltam az autóm a tükrét, amikor kiálltam a kocsival, aztán rögtön másnap nekimentem valakinek, de szerencsére nem volt vészes.

MN: Van a regényedben egy szerelmi szál egy román fiúval. Voltál szerelmes román fiúba?

HJ: Nem, mert nem történhetett volna meg. Egy Székelyföldön élő lány számára elképzelhetetlen lett volna egy román fiúval szerelmi kapcsolatba kerülni. Olyan erős belső tiltás, olyan kemény tabu volt ez, mint a „ne ölj!” parancsolata. Még mindig tartok tőle, hogy az otthoniak megszólnak amiatt, hogy ilyenről egyáltalán írni mertem. Ha valaki hozzáment egy románhoz, vagy feleségül vett egy román lányt, vétett a közösség szabályai ellen. Persze ez csak Székelyföldre volt igaz, Nagyváradon vagy Kolozsváron kicsit másképpen álltak hozzá ezekhez a dolgokhoz.

MN: Székelyföldön még mindig tartja magát ez a hozzáállás?

HJ: Nem élek ott harmincöt éve, és ítélkezés is lenne a részemről ilyet állítani, de nem ismerek egyetlen vegyes házasságot sem. Az iskolatársaim és az évfolyamtársaim közül nem tudtam példát mondani se a múltból, se a közelmúltból, se a jelenből, egészen egy héttel ezelőttig, amikor megírta nekem egy régen nem látott iskolatársam, hogy ő egyszer hazavitt egy román fiút, és az anyja éppen úgy viselkedett vele, mint a regénybeli szereplőim.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.