Interjú

„Már nem fáj”

Havas Juli orvos, író

Könyv

Papírbabák című második regénye is orvos közegben játszódik. Az álnéven író ismert tüdőgyógyásszal honvágyról, a romániai fiatalságáról, az orvosi létről és az imposztor szindrómájáról is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: A regényed egy autóbalesettel kezdődik. Történt veled valaha ilyesmi?

Havas Juli: Soha nem volt komolyabb balesetem. Kikérdeztem a traumatológus kollégákat, hogy szerintük mije sérülhet egy embernek, ha így vagy úgy csattan az autó. Eredetileg egy sokkal súlyosabb balesetben gondolkodtam, koponyasérüléstől kezdve a csípőtörésig mindenfélét elképzeltem, de a kollégák azt mondták, hogy egy ilyen autóbalesetet nem élne túl a főhős. Minél inkább beleéltem magam a balesetírásba, annál jobban rettegtem, hogy velem is megtörténik. Aztán megúsztam annyival, hogy ledaráltam az autóm a tükrét, amikor kiálltam a kocsival, aztán rögtön másnap nekimentem valakinek, de szerencsére nem volt vészes.

MN: Van a regényedben egy szerelmi szál egy román fiúval. Voltál szerelmes román fiúba?

HJ: Nem, mert nem történhetett volna meg. Egy Székelyföldön élő lány számára elképzelhetetlen lett volna egy román fiúval szerelmi kapcsolatba kerülni. Olyan erős belső tiltás, olyan kemény tabu volt ez, mint a „ne ölj!” parancsolata. Még mindig tartok tőle, hogy az otthoniak megszólnak amiatt, hogy ilyenről egyáltalán írni mertem. Ha valaki hozzáment egy románhoz, vagy feleségül vett egy román lányt, vétett a közösség szabályai ellen. Persze ez csak Székelyföldre volt igaz, Nagyváradon vagy Kolozsváron kicsit másképpen álltak hozzá ezekhez a dolgokhoz.

MN: Székelyföldön még mindig tartja magát ez a hozzáállás?

HJ: Nem élek ott harmincöt éve, és ítélkezés is lenne a részemről ilyet állítani, de nem ismerek egyetlen vegyes házasságot sem. Az iskolatársaim és az évfolyamtársaim közül nem tudtam példát mondani se a múltból, se a közelmúltból, se a jelenből, egészen egy héttel ezelőttig, amikor megírta nekem egy régen nem látott iskolatársam, hogy ő egyszer hazavitt egy román fiút, és az anyja éppen úgy viselkedett vele, mint a regénybeli szereplőim.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.