A négy történetszál között Auster fejezetről fejezetre ugrál (1.1, 1.2, 1.3, 1.4, 2.1, 2.2, és így tovább). Nyilván lineárisan is végigmehetnénk az egyes Ferguson-variánsokon, de sokat veszítenénk vele. Miután az 1.2-es részben az olvasó megbarátkozik a szerkezettel (az előbb mintha fiatalabb lett volna ez a fiú, és nem másik városban lakott? Ja, hogy az egy másik Archie volt!), az egyébként lassan hömpölygő sztorinak ez a váltakozás ad valamelyes ritmust. A fejezetek elején kell egy kis idő, amíg felidézzük, hol engedtük el az éppen aktuális Fergusont (én párszor még visszalapozásra is kényszerültem), de ez a munka inkább élvezetes, mint bosszantó. A történetvezetési megoldás szépségei akkor jönnek ki igazán, amikor a különböző Fergusonok különbözőképpen reagálnak egy-egy történelmi eseményre (mint a Kennedy-gyilkosság), vagy amikor egy látszólag banális tény (mondjuk, egy baseballmeccs eredménye) többféle módon képes befolyásolni az Adler–Ferguson nagycsalád kilátásait. Mivel ez egy Auster-regény, a végén szinte már várjuk a nagy narratív fordulatot, amely elsőre kissé rövidre zártnak tűnik, még ha meg is nyit új értelmezési horizontokat.
*
Az azonos, mégis különböző Fergusonok egymás mellé állításával Auster ősi kérdést boncolgat: mennyiben határozza meg személyiségünket a neveltetés, a környezet vagy az író kedvenc témája, a véletlen. Nem állítanám, hogy a 4321 egyértelmű válasszal szolgál. Ferguson inkarnációi a leglényegesebb dolgokban mintha hasonlítanának. Ilyen a művészetek iránti rajongás (irodalom, film, zene, képzőművészet sorrendben), a sportőrület, a liberális és egyenlőségelvű politikai nézetek, illetve egy Amy Schneiderman nevű lány iránt érzett, jórészt reménytelen szerelem. Az egyik Fergusonból mégis újságíró lesz, egy másik memoárt, a harmadik regényt ír; az egyik a baseballt, a másik a kosárlabdát szereti; az egyiket hidegen hagyja a napi politika, a másiknak alapvető élménye lesz a vietnami háborút ellenző mozgalom. Még olyan Archie is akad, aki a lányok mellett a fiúkhoz is vonzódik. A többi szereplőnél a történetszálak közti apró eltéréseket nem igazán játssza ki a regény, a legjobban talán Amy és Ferguson anyjának karaktere van kidolgozva, de ők is csak a főhős szemüvegén keresztül, nem saját jogon válnak érdekessé.
Ferguson narratívát uraló nézőpontja ráadásul szándékosan összefolyik Paul Austerével. Nem Archie születési dátuma az egyetlen szembeötlő önéletrajzi elem (egy hónappal a szerző, Paul Auster valóságos születése után), Auster memoárjainak és önéletrajzi esszéinek számos momentuma tér vissza a 4321 lapjain, főleg az író fiatalkori pénztelenségével foglalkozó Máról holnapra és a gyerekkorára emlékező Report from the Interior mutat átfedéseket a nagyregénnyel. (Hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsem, a kis Auster egy nyári táborban átélte, ahogy egy társába belecsap a villám, ez a történet némi csavarral itt is megjelenik.) A szerző saját élete mellett életművét is beleírta az új könyvbe. Nem csak a témák, motívumok ismerősek, a figyelmes Auster-rajongók konkrétabb utalásokkal találkozhatnak: az 1-es számú Ferguson egyetemi csoporttársait, író barátait korábbi hőseiről nevezte el a szerző, de felbukkan a Holdpalota nevű kínai étterem is.
*
Austert mindig is érdekelték azok a helyzetek, amelyekben a főhős radikálisan új irányt szab az életének, akár önsorsrontó módon kihívást intéz környezetéhez, a világhoz vagy önmagához. Ilyenekből most sincs hiány. Archie szándékosan rossz jegyeket szerez az iskolában, hogy megbizonyosodjon Isten létéről vagy nemlétéről; Archie halott barátjára emlékezve felhagy a szeretett baseballal, és eldönti, hogy a barát húga lesz élete párja; Archie a börtönt is kockáztatva nem visz kamu orvosi igazolást a katonai sorozóbizottság elé; Archie nem hajlandó elfogadni az apja pénzét… Ezek persze jóval kisebb horderejű döntések, mint a Holdpalota éhezőművészének önkéntes hajléktalansága, vagy Jim Nashe hazárd pókerpartija A véletlen zenéjében. De talán pont ez a lényeg. Auster azt teszi egyértelművé, hogy a dilemmákat, amelyek köré korábbi regényeit írta, olyan átlagos életekből emelte ki, mint amilyen Archie Fergusoné. Vagy Paul Austeré.
Ennek a hétköznapiságnak vannak előnyei – elmaradnak például az idegesítően valószerűtlen fordulatok –, a regény olvasmányosságának viszont nem tesz jót. Míg a New York trilógiát, Az illúziók könyvét, de még a kevésbé jól sikerült Az orákulum éjszakáját is joggal lehetett „letehetetlennek” nevezni, a 4321 kisebb adagokban kínálja magát, és helyenként hosszú oldalakra kifullad. Egy idő után érdektelenné válik a Columbia Egyetem háborúellenes diáktüntetéseinek taglalása, ahogy Ferguson irodalmi vagy filmes élményeinek bemutatása is több helyen szárazon katalógusszerű. Indokolatlanul sok a mellékszereplő, miközben Auster fontosnak tűnő figurákat enged el, például Archie kedvenc unokatestvérét, aki a túl korai családalapítás után kisebb ideg-összeroppanást kap, súlyos autóbalesetet okoz a főhősnek, majd egyszerűen eltűnik a regényből.
A politika akkor van igazán a helyén, amikor nem korabeli újságok címlapjairól köszön vissza, hanem betolakodik Ferguson életébe. A könyv legerősebb jelenetében egy csak fekete és egy csak fehér gyerekekből álló serdülő kosárlabdacsapat ártatlannak induló meccse a harmadik hosszabbítás után majdnem kisebb faji zavargásba torkollik, máshol Ferguson egy vegyes bőrszínű pár védelmében keveredik kocsmai verekedésbe. Időszerű kérdést vet fel Ferguson és Amy Schneiderman visszatérő vitája is: mihez kezdjünk egy általunk elfogadhatatlannak tartott – ez esetben igazságtalan háborút viselő és a faji elnyomást támogató – politikai rendszerben. Amy választása az aktív ellenállás, Fergusoné inkább a kívülálló szemlélődés és a szívós alkotómunka lesz, de nem meglepő módon Thoreau neve is előkerül (Auster Leviatán című regényében már találkozhattunk vele).
Az Archie életét befolyásoló könyvek és filmek bemutatásánál izgalmasabbak a saját próbálkozásai, a történet a történetben-szerű betétek a két beszélő cipő kalandjait bemutató iskolás novellától a Hogyan mentette meg az életemet Stan és Pan? című visszaemlékezéséig. (Ki mentette meg David Zimmer életét Az illúziók könyvében? Naná, hogy egy némafilmes.) Ezzel együtt a Ferguson-töredékekben és Archie gondolataiban is valahogy túl sokszor, túl szájbarágósan jön elő az Auster által sugallt „üzenet”. Más életünk is lehetett volna, ha másképpen döntünk vagy máshogyan alakulnak a körülmények; ezek a meg nem élt életek kitörölhetetlenül a részünkké válnak; de pánikra semmi ok, az irodalom kiváló eszköz az élet elviselhetetlen egyszeriségének feldolgozására. Van olyan erős a 4321 alapgondolata, hogy erre kevesebből is rájöttünk volna.
Fordította: Pék Zoltán. Európa, 2018, 780 oldal, 5999 Ft
