Vajna Ádám: Fiume vajúdása
A kávéházak ponyvái alá
Loholtak be egyszer régen
Eső elől az önként összezárt
Népek a szép Fiumében.
A macskakövek közötti rések
Elkezdtek megtelni vízzel,
Amíg a népek egymást nézték, hogy
Kinek van a mellén díszjel.
A tenger gyalog öt perc volt innen,
Mégse vágyott oda senki,
Nem is az eső miatt, hanem mert
Tudták, könnyű elsüllyedni.
Egy bérkocsi megtorpant az utcán,
Nem látszott jól, ki ül benne,
A káromkodó kocsis leszállt, hogy
Rőt lovait ütlegelje.
Volt az egésznek mégis egyfajta
Örömmel elcseszett bája,
Hogy úgy tűnt, az a pár tucat ember
Nem is a jobb időt várja.
A csíkos ponyvák alatt kuporgott
A kalapos, melltűs horda,
És egy lány köztük Kádár elvtársat
Már a szíve alatt hordta.
Vajna Ádám első kötetének, az Odának a verscímeiben a bibliai Salométől Piast Erzsébeten, Károly Róbert feleségén át Albrecht Dürerig és Düsseldorftól Fiumén, Kasztílián és Montenegrón keresztül „a független Szlovéniáig” sok minden és mindenki szerepel. Feltűnnek ezekben a címekben angyalok és barokk tudósok, pásztorok, sünök és kanárik, egy japán herceg, a longobárdok, de még a szocialista munkaversenyek is. És ezek még csak a „birtokosok”, mert a címek kivétel nélkül a valami(k) – vagy valaki(k) – valamije(i) szerkezetet mutatják, például: A zoknigyár varrónője vagy Egy mondat politikai és magánéleti lehetőségei.
És a párosítások legtöbbször igazán meglepőek: például nem biztos, hogy az olajbányászhoz a följegyzéseit, az angyalokhoz a striguláikat vagy a földhöz a megmagyarázását rendelnénk. A föld megmagyarázása – ez egyébként mintha Weöres versének, A Föld meggyalázásának a címét idézné fel; Vajnától a jelek szerint egyáltalán nem volna idegen az ilyen fogás. Mert például a címek egységes nyelvtani szerkezete miatt nála a tartalomjegyzék is a könyv teljes értékű szövegének hat, ahogy különben a versekkel azonos státuszú szövegnek tűnő a Függelék is. (Igaz, a címe csak Függelék, de hát nyilván A könyv függelékéről van szó.) Ennek tizedik pontja az idézett szerzők listája, amelyben Szent Bonaventura éppoly jól megfér Marxszal, mint Vitányi Iván Richard Scarryvel, a Tesz-Vesz város atyjával.
A kötet formailag is nagyon változatos: Vajna olykor rímel, máskor pedig a manapság igazán ritkaságszámba menő hexameterben ír. Ennek ritmusa olyan, mintha Weöres jól ismert verséből két sort összeragasztanánk: „Bóbita, Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek”. A Nulladik ecloga alcímet viselő darabban Vergilius hangja modulálódik át afféle újmódi pásztorok énekévé: „Ó, bazmeg, mi a lófasz mászkál”… – és itt talán érdemes egy pillanatra megállni.
A „mászkál” után ugyanis sormetszet van, mégpedig az ezen a helyen a legklasszikusabbnak számító, úgynevezett bukolikus metszet. Ami ilyenkor a sorból a szóköz után még hátravan, az mindig egy értelmes pampara-pampam: …„itt a nyakamban?”
A Fiume vajúdásának saját ritmusa, formája van: a páros és a páratlan sorok valahogy nem illenek össze, Vajna itt „a textúrákkal játszik”, mint a séfek vagy a cukrászok, amikor ropogóst és krémest tesznek egy tányérra. A strófák páros sorai ugyanis felező nyolcasokban vannak írva – egy-két-há-négy, egy-két-há-négy –, mint, mondjuk, Petőfitől a „Befordúltam a konyhára”. Ezeknek a soroknak a lejtése ereszkedő, az első és az ötödik szótag hangsúlyos, a következők nem, vagy csak sokkal kevésbé: lo-holtakbe egy-szerrégen.
Ezzel ellentétben a páratlan sorok az első versszakban nem ilyen hangsúlyon alapuló, „egyet-jobbra-egyet-balra” formát ígérnek, hanem mintha inkább a szótagok különböző hosszát kihasználó, ráadásul emelkedő lejtést mutatnának, egy kicsit slamposan kezelt ti-tá-ti-tá-ti-tá-ti-tá-ti-tá formát: „Eső elől az önként összezárt”. Csakhogy a második versszakban ez már nem jön ki, úgy látszik, a szabályszerűség mégis inkább az, hogy a páratlan sorok tíz szótagosak, és többnyire meg lehet állni a közepükön: a kávéházak – ponyvái alá.
Ahogy tehát a vers kezdődik, abban van valami furcsa magától értetődőség, de némi idegenszerűség is. Ezek a minőségek ebben az arányban általában is jellemzőek Vajna verseire, a technikát talán Bognár Pétertől leste el, akire egy interjújában elődjeként utal is, és akinél ez a jelenség még sarkosabb.
A második versszak végét mintha csak a rímkényszer alakítaná, de ismét olyan furcsa természetességgel, hogy az olvasóval a „díszjel” szó is elfogadtatja magát. A harmadikban a tenger felmerülése sem tűnik szükségszerűnek, de a gondolat furcsa megfogalmazása (ennyiben tehát egy új gondolat) miatt – mármint hogy az emberek tudták, hogy könnyű benne elsüllyedni – megint csak sajátos jelentőségre tesz szert, valahogy kinehézkedi a helyét. Éppen a saját súlyánál fogva mintegy újradefiniálja a vers terét, az olvasó azt érezheti: rendben, ez tehát egy ilyen vers, vagy: most akkor már van ilyen vers is.
Ez mindig nagy dolog, egy váratlan vers, és mindig különösen érdekes, hogy a költő milyen eszközökkel éri el ezt a hatást. Mert ugye komolytalan: van „az egésznek mégis egyfajta / Örömmel elcseszett bája”. De nem lehet kérdés, hogy a komolytalanság (és nem a komolytalankodás) mennyivel komolyabb, mondjuk, a komolykodásnál.
A vége felé aztán már az olvasó sem a jobb időt várja, hanem azt, hogy mi jön még. És akkor egy hirtelen perspektívaváltással, a vers ultrahangos készülékén át egy anyaméhbe vethetünk futó pillantást, hogy a Fiume vajúdása a csúcsponton, egy baljósan bájos Kádár-kameóval érjen véget.
