Nekrológ

Merre vannak?  

Kántor Péter (1949–2021)

  • Schein Gábor
  • 2021.07.28 21:00

Könyv

Apró ember éles gombszemekkel. A fején zabolázhatatlan göndör haj. Befogad, figyel, kérdez. Hatalmas vágy él benne, hogy a világban rend legyen, de a világban nincsen rend. Hogy érthető legyen és átlátható. De a világ ellenáll a megértési kísérleteknek, kitüremkedik a réseken, széttöri a kereteket. A világ sokszor homályos, sötét, és soha nem átlátható. Hát akkor legyen a vers az! Legalább a vers.

Bátorság és védtelenség

Kántor Péter versei nem egyszerűek. Nagy érzelmi és szemléleti súlyokat visznek, de belső viszonyaik, a beszédhelyzet, a retorika és a képi logika mindig nagyon világos. Látszólag nincs bennük semmi hókuszpókusz. Semmi, aminek a jelentéséért a költő ne tudna szavatolni. Versei többnyire hétköznapi tárgyak, események megfigyeléséből indulnak ki, onnan emelkednek fel töprengve, folytonos ellentartással. Humorának forrása is ez. Az apró, a jelentéktelen és a nagy, a végtelen folytonos egymásba játszása, ítélkezésmentes felcserélhetősége. A hierarchiákat, az összemérések kényszerét Kántor Péter oly könnyedén tolta félre, oly természetesen hagyta figyelmen kívül, amire csak nagyon kevesen képesek. A vállalás és a megvalósítás módja az ő költészetében kikezdhetetlenül etikus és csendesen antiromantikus. A költészetnek ez a fajta etikussága, racionalitása az egyik dolog, ami róla elsőként eszembe jut. És ha felidézem az arcát, ezt az örökké kérdező tekintetet, a barátságos mosolyt, ahogy közel lépett és nyújtotta a kezét, magát a kézfogását, ami telis-tele volt kamaszos bizalommal, bátorsággal és védtelenséggel, nos, ha mindezt felidézem magamban, két másik szó lép elő, hogy segítse a rágondolást: személyes és intim. Kántor Péter személye és költészete az intimitásban mutatott teljes egységet. Védtelen volt, és furcsa módon megérezte, hogy épp az intimitásban lehet védett, ahol egyébként a legtörékenyebbek vagyunk. Ebben a vonásában talán csak Szép Ernő fogható hozzá, akihez – nekem mindig így tűnt – mély lelki rokonság fűzte. Miután meghalt, és a lesújtó hír széjjelszaladt, kiderült, mennyien szerették őt és a verseit, mennyi mindenkinek fontosak a sorai. Vajon tudta ezt?

Megszólalásai és közeledésgesztusai a hiányban, a lesújtottságban hirtelen bensőségesen visszhangozni kezdtek.

Kántor Péter első verseskötete 1976-ban jelent meg, és attól kezdve megkérdőjelezhetetlenül tudhattuk őt az egyik legfontosabb kortárs költőnek. Mindeközben társasági ember, az irodalom embere is volt, a szorgalmas fajtából. Lektorált, illetve angolból és oroszból nagyszerűen fordított az Európa Kiadónak, a 80-as években a Kortárs szerkesztője volt, a következő évtizedben pedig az Élet és Irodalom versszerkesztőjeként dolgozott. Irodalmi ügyekben telefonált, amelyek számára mindig személyes ügyek voltak, eljárt rendezvényekre, sietség nélkül, kíváncsian beszélgetett fiatalokkal és idősekkel egyaránt. A kritikai érzéke éles és pontos volt, emlékezete kikezdhetetlen, de sértést soha nem hallottunk tőle. „Na, jó, de…”, kezdte jellemző fordulatával, és sorolta elfogulatlan érveit, és mindig tudta, meddig lehet, meddig érdemes elmenni.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk