Magyar Narancs: Akkor kezdtél el írni, amikor édesanyádnál demenciát diagnosztizáltak. Eltelt pár év, mire könyv alakban is olvashatók lettek az esszéid, feljegyzéseid.
Szűcs Teri: 2018-ban kezdtem el írni anyámról. Aztán a Covid idején hónapokig ott voltam a szüleimnél. Abban a bezártságban sokakat foglalkoztatott, tanulunk-e bármit a pandémiából: más lesz-e a viszonyunk a betegségekkel, a testünkkel, a kiszolgáltatottsággal, vajon közelebb kerülünk-e másokhoz az egymásra való odafigyeléstől, a kölcsönös függéstől? Az volt az optimista meggyőződésem, hogy a járvány hozhat valamiféle fordulatot abban, ahogy a gondozásról, gondoskodásról gondolkodunk. És akkoriban gondoltam végig azt is, milyen publikációs lehetőségek tűnnek ebben a szituációban hitelesnek, milyen felületen írhatnék blogot minderről.
MN: Hozott változást a járvány?
SZT: A közbeszéd bizonyos részeibe biztosan. Ha megnézzük, a kortárs képzőművészet vagy képzőművészet-elmélet fókuszába belekerült a gondoskodás, alapfogalom lett. És meg voltam róla győződve – és nem voltam ezzel egyedül, mert láttam fórumokon, demenciáról gondolkodó csoportokban –, hogy az otthongondozásra eztán erősebb figyelem vetül majd, ki fog derülni, hogy biztonságosabb, mint az intézményi, ezáltal megnő az ázsiója, így a rászánt támogatás, a figyelem is. De ez nem történt meg.
MN: Azt, hogy írj az édesanyádról, ő maga kérte. Gyakorlatilag a kötet címét – Visszatért hozzám az emlékezet – is ő adta. Hogy volt ez?
SZT: Van egy nagyon érdekes állapot, amely a demenciával élők közül sokaknál megtapasztalható: epizódok, rövid felvillanások idejére visszajön az elveszettnek hitt emlékezet. Volt egy időszak, amikor az édesanyámnál ez este vagy éjjel történt, és olyankor, ha ott voltam vele, beszélgettünk. Ezek kristálytiszta állapotok voltak, nagyon meglepő és elgondolkodtató tapasztalat volt látni, ahogy a demenciával élő ember elkezd emlékezni azokra a dolgokra, amelyekről a környezete azt hitte, kitörlődtek a romló memóriából. Egy ilyen beszélgetés során hozta fel azt, hogy szeretne magáról egy könyvet. Azt hiszem, szeretett volna elszenvedőből egy történet hősévé válni. Éppen nagyon erősen tudatában volt annak is, hogy az én életem könyvek közt zajlik, így kitalált valamit, ami nekem is szól. Addigra már bennem is formálódott, hogy valamiképpen jó lenne tanúbizonyságot tenni rólunk. Amikor felmerült a kötet gondolata, volt ugyan címötletem, de ő mondott egy sokkal jobbat. Csodálatos cím, mert épp az ellenkezője annak, mint amit a demenciáról szoktak mondani. Termékeny ellentmondást fogalmazott meg.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
