Interjú

„Mi még kitartunk”

Szűcs Teri irodalomtörténész, kritikus

Könyv

Könyvet írt arról, ahogy az édesanyja elveszít emlékeket, de különös módon vissza is kap belőlük. Ápolói, gondozói tapasztalatainak közreadásáról, s a publikáció körülményeiről beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Akkor kezdtél el írni, amikor édesanyádnál demenciát diagnosztizáltak. Eltelt pár év, mire könyv alakban is olvashatók lettek az esszéid, feljegyzéseid.

Szűcs Teri: 2018-ban kezdtem el írni anyámról. Aztán a Covid idején hónapokig ott voltam a szüleimnél. Abban a bezártságban sokakat foglalkoztatott, tanulunk-e bármit a pandémiából: más lesz-e a viszonyunk a betegségekkel, a testünkkel, a kiszolgáltatottsággal, vajon közelebb kerülünk-e másokhoz az egymásra való odafigyeléstől, a kölcsönös függéstől? Az volt az optimista meggyőződésem, hogy a járvány hozhat valamiféle fordulatot abban, ahogy a gondozásról, gondoskodásról gondolkodunk. És akkoriban gondoltam végig azt is, milyen publikációs lehetőségek tűnnek ebben a szituációban hitelesnek, milyen felületen írhatnék blogot minderről.

MN: Hozott változást a járvány?

SZT: A közbeszéd bizonyos részeibe biztosan. Ha megnézzük, a kortárs képzőművészet vagy képzőművészet-elmélet fókuszába belekerült a gondoskodás, alapfogalom lett. És meg voltam róla győződve – és nem voltam ezzel egyedül, mert láttam fórumokon, demenciáról gondolkodó csoportokban –, hogy az otthongondozásra eztán erősebb figyelem vetül majd, ki fog derülni, hogy biztonságosabb, mint az intézményi, ezáltal megnő az ázsiója, így a rászánt támogatás, a figyelem is. De ez nem történt meg.

MN: Azt, hogy írj az édesanyádról, ő maga kérte. Gyakorlatilag a kötet címét – Visszatért hozzám az emlékezet – is ő adta. Hogy volt ez?

SZT: Van egy nagyon érdekes állapot, amely a demenciával élők közül sokaknál megtapasztalható: epizódok, rövid felvillanások idejére visszajön az elveszettnek hitt emlékezet. Volt egy időszak, amikor az édesanyámnál ez este vagy éjjel történt, és olyankor, ha ott voltam vele, beszélgettünk. Ezek kristálytiszta állapotok voltak, nagyon meglepő és elgondolkodtató tapasztalat volt látni, ahogy a demenciával élő ember elkezd emlékezni azokra a dolgokra, amelyekről a környezete azt hitte, kitörlődtek a romló memóriából. Egy ilyen beszélgetés során hozta fel azt, hogy szeretne magáról egy könyvet. Azt hiszem, szeretett volna elszenvedőből egy történet hősévé válni. Éppen nagyon erősen tudatában volt annak is, hogy az én életem könyvek közt zajlik, így kitalált valamit, ami nekem is szól. Addigra már bennem is formálódott, hogy valamiképpen jó lenne tanúbizonyságot tenni rólunk. Amikor felmerült a kötet gondolata, volt ugyan címötletem, de ő mondott egy sokkal jobbat. Csodálatos cím, mert épp az ellenkezője annak, mint amit a demenciáról szoktak mondani. Termékeny ellentmondást fogalmazott meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.