KÖNYVMELLÉKLET

Mikromagyar

Závada Pál: Természetes fény

  • Radics Viktória
  • 2014. július 12.

Könyv

Per pillanat a legszebb magyar regénybefejezésnek tartom a csillaggal leválasztott záró bekezdést a 623. oldalon. Ez az öntükröző mondat az egyetlen, melyben Závada Pál, saját maga közvetlenül saját magáról vall, nem valamelyik narrátora beszél, s nem is a megduplázott "vezérelbeszélő", aki négykezű karmesterként dirigálja a többi "personát". Ez az egy önreflexió árulkodik arról az érzelmi és kognitív megrendülésről, amely ennek az egész prózafolyamnak a ki nem merült forrása, az olvasó felől nézve pedig a torkolata.

És ha most az olvasó becsukja, majd fölüti az elején a könyvet, feltárul az első, semmitmondónak tűnő mondatocska ereje, melyben mégis volt annyi szufla, hogy kitartson 623 oldalon keresztül. Az első mondatban arról van szó, hogy az elbeszélő nem tudja, kik is azok "a Semetkáék". Az utolsó mondat arról szól, hogy az író - az olvasóval együtt - egy kicsit tudja már, kicsodák. Ezáltal pedig - ekkora utat megtéve - nem kevés ön- és országismeretre tett szert, mert ahogy lassan fény derült családjuk és falujuk történetére, úgy világosodott meg, derengett fel a huszadik századi magyar történelem, fókuszában a gerinctörést okozó második világháborúval, mely embermilliókat vert a falhoz.

A felismerés, mellyel Závada Pál könyvének végigbúvárlása megajándékozhat, esztétikai jellegű és katartikus - lehetetlen összerántani néhány mondatba. Az elbeszélői technika és a poétika bonyolult. A szerző sok kis elbeszélővel, különféle szövegfajtákkal és archívumokkal, fénykép-leletekkel operál, mesterien hangszerel és komponál, a kép- és szövegszőttes roppant gazdag. Épp az a tét, hogy a mikrorészletekből kialakul-e egyfajta humánus - értsd: különféle emberi szűrőkön áteresztett - tudás a történelmileg determinált nemzeti életünkről; közben a "nemzeti" jelző színeváltozáson esik át, szerencsésen szalagtalanodik, de még a "... származású" kitétel értelme is megbomlik. Aki úgy megy végig ezen a regényen, mint valami ismeretelméleti purgatóriumon, az jutalomként teljesen új képet nyer arról, hogy mi a "nemzeti" és mi a "magyar", és nem fog többet engedelmeskedni az identitáselvárásoknak.

Ez a szemcsézett műalkotás nem homokra épül, mert az alapját különböző történelmi dokumentumrétegek képezik: archív fényképek (247 db), régi levelek, katonanaplók, haditudósítások, emlékezések, szociológiai interjúk stb. Az író a történészek által is használt forrásokból és az oral historyból, valamint a szakirodalomból építkezik, ám mindezt megmártja a fikció "előhívószerében", hogy a fényképészetnél maradjunk, ami a regénypoétika tengelye. A "dokumentumregény" műfaji megnevezés akkor helytálló, ha a szóösszetétel mindkét tagját egyformán hangsúlyozzuk.

A könyvbe és a szövegbe belekomponált fekete-fehér fényképek (Szüts Miklós, a könyvet tervező festőművész neve nem maradhat említés nélkül) nem "bizonyítanak" semmit, ahogyan a beledolgozott írásos és szóbeli dokumentumok anyagai is mind-mind esetlegesek és esendők. "Ha ránézünk egy fényképre, magát a fényképezés történetét látjuk a képen", írja Kiss Noémi az irodalom és a fotográfia viszonyát taglaló könyvében; ez a tapasztalat fokozódik a Természetes fény olvastán. Világos, hogy metatörténetekben utazunk, hiszen magának a dokumentálásnak, a híradásnak, minden narrációnak és tanúvallomásnak, sőt a gyűjtésnek és az anyag elrendezésének is van története. Ennek a mikrotörténelmi regénynek, melyet töméntelen sok adat pointillizál, pont az az értelme, hogy általa összeroppan minden nagy történelmi konstrukció és mítosz, és elárad a szenvedések tengere. Ebből az anyagból lettünk mi is valamennyien - legalábbis mi, a nép, mert ebben a könyvben a sorsok nagyurai nem szerepelnek: "népregény" ez, avagy "népek regénye" (ahogy egy névtelen recenzens írta), mely "lentről", "békaperspektívákból" van megírva. A "madártávlat" rámarad a száguldó olvasóra, aki azonban minden bizonnyal gond(olkodó)ba fog esni.

Az értelmezésre nézvést nem kap instrukciókat az írótól. Az író itt elsősorban kutatómunkát, másodsorban imaginatív-nyelvi "előhívó munkát" végez a tőle telhető legnagyobb figyelemmel és a dátumoktól, helységnevektől a stilisztikáig terjedő precizitással. Ez a "fényképkönyv" (ebben a műfaji meghatározásban is egyenlő súlya van mindkét vagy mindhárom szónak) éppenséggel ellene beszél a magyar történelemről szóló lírai, álmitizáló vagy ideologikus, politizáló kijelentéseknek. Most nem értelmezni kell a háborút, hanem megismerni közelebbről, földhözragadtan, humánusan, azaz emberközelből, nem feledve, hogy az antihumánus is éppenséggel innét lövell. És nincs teodicea.

A családtörténetek és a privát történelem perspektívájából a történelem abszurd hányattatások sorozata, melyek közepette fellélegezni alig lehet. A regény időtávja a múlt század harmincas éveitől a kilencvenes évekig ível, fókuszában a 37-től 47-ig tartó háborús évtizeddel. Térbelileg az Alföldtől a Felvidékig és Erdélyig, Ukrajnáig, Galíciáig terjed, a belső borítókon látható térképeken az ujjunkkal követni tudjuk a tömeges odisszea értelmetlen útjait. Szegénység, zsidótörvények, katonai szolgálat, munkaszolgálat, holokauszt, visszacsatolás, keleti front, megszállás, lakosságcsere; állomáshelyek, transzportok, hadifogolytáborok, koncentrációs táborok; az embereket hajtják, az embereket verik, az emberek menekülnek, szöknek és bujkálnak; engedelmeskednek, gyilkolnak, dolgoznak mint állat, ki vannak téve kényszernek, szükségnek. Megjárják. Mind.

Sok karaktert és sorsot ismerünk meg, de ők maguk kiismerhetetlenek. Závada Pál "passzív narratívája" (Sántha József) végtelenül tapintatos, dokumentumokban kurkász, de a lelkekben nem, etikailag sem foglal állást, mert az etika is felaprózódik itt végtelen sok kis komplex helyzetre és cselekedetre vagy visszahúzódásra. Gazfickóság és gazemberség, kacérkodás és elkurvulás, megalkuvás és elzüllés közt széles a skála, melyet az olvasó ebben az író által alkotott "természetes fényben" látni fog.

Az olvasói látás a fényképek és a szövegek közti interferenciában a 623 oldalon át folyamatosan alakul, úgy valahogy, ahogy a szemizmaink, a szemgolyónk és a pupillánk mozognak, a sorok és a szövegek-fényképek közt is ide-oda, és ezt a mozgást ugyanilyen apró lelki rezdülések kísérik. A megismerés is ilyen számtalan kis rezgésen keresztül formálódik és jut el a huszadik századi magyarországi történelmi tabló delejes víziójáig. Mivel a könyvben nincsenek a hitelességükkel tüntető Nagy Tények (amiként a Nagy Emberek is hiányoznak), ki-ki a maga módján látja kétségesnek a dokumentumokat, a fotókat, a monológokat és az elbeszélt történeteket, melyek valós és fiktív jellege megkülönböztethetetlen (hiszen a fényképek ugyanúgy "beállítottak", mint a levelek, naplók és más beszédformák), így ez a tabló nem merevíthető ki. 2014-ben még benne is vagyunk, mi valamennyien, valahol a peremén; köznapi és állampolgári viselkedésünket megszabja, hogy s mint éljük meg és gondoljuk el a magyar történelmet, és etikailag hogyan mérjük fel a kíméletlen pusztítás és a kíméletes életalakítás ügyes-bajos dolgait. Závada Pál dokumentumregénye a digitális-vizuális kultúra korában, melyben sem a fotó, sem a szöveg nem bizonyság semmire, olyan eredet- és forráskutatást végez el érzékeny írói eszközökkel, mely, ha lenne komoly recepció, elősegíthetné, hogy ez a minden tekintetben nagyon összetett és megrokkant nemzet ne mondjon megint csődöt.

Magvető, 2014, 632 oldal, 6990 Ft

Neked ajánljuk