Könyv

Mint a rossz lelkiismeret

A barna táska. Egy hadifogoly naplója és levelezése 1914–1918

  • Orosz Ildikó
  • 2016. április 3.

Könyv

Felette irigylésre méltó, ha valaki egyszer csak talál otthon, a szekrénye mélyén egy kis barna táskát, amely tele van a nagyszülei addig ismeretlen első világháborús leveleivel és naplójával.

Pedig még mindig kerülnek elő ilyen százéves dokumentumok a legjobb családokban is, ahol azt gondolnánk, a sok értelmiségi leszármazott már rég felcsipegette (és publikálta) a múlt morzsáit.

Kornis Jenő bankhivatalnokot 1914 augusztusában sorozták be. A lengyelországi Prze­myślben előbb egy munkáspótzászlóaljban szolgált, majd társaival együtt harcoló csapatokhoz osztották be. A város elestekor, 1915 márciusában orosz hadifogságba esett, ahonnan csak három év után sikerült hazaszöknie. A bevonulása előtt nem sokkal jegyezte el menyasszonyát, neki címezte a naplót és a leveleket.

A történelmi idők önkéntes krónikásainak mindig hálásak lehetünk, hiszen a mi nagyapáink, dédapáink is ott senyvedtek a lövész­árokban, ők is lehúztak pár évet valami isten háta mögötti szibériai putriban – helyettük, értük is szól minden ilyen beszámoló. Ezen túlmenően egy hadifogoly naplója akkor tud érdekes lenni, ha jó elegyét alkotja a tipikusnak és az egyedinek, ha olvasóként találunk benne valamiféle általános érvényű történelmi tapasztalatot, ugyanakkor rácsodálkozhatunk az egyszerire és megismételhetetlenre.

Kornis naplója a bankhivatalnok precizitását a kultúrpolgár íráskészségével ötvözi. Emlékezetesen jeleníti meg a frontvonali káoszt, az állandó információhiányt, a nagy folyamatok átláthatatlanságát. „Általában az a benyomásom, mintha egy fantasztikus regénynek valamelyik mellékalakja volnék, hol láthatatlan ellenségek törnek egymásra és küzdenek egymással.”

A legfontosabb talán, hogy sikerül megragadnia azt a nagyon is átélhető, ambivalens érzést, hogy a háta közepére nem kívánja a háborúsdit, de becsületből, állampolgári kötelességből igyekszik maximálisan helytállni. Nem lejt vad győzelmi táncot két kezében és a foga közt is egy-egy legyőzött ellenséggel, inkább amolyan kispolgár ő, aki fiatalságának legszebb éveit hulló repeszek közt és orosz táborokban tölti, és a legcudarabb körülmények közt is megőrzi az emberségét. Azt állítani, hogy lelkesen harcolt, túlzás volna, de feltétel nélkül megtette, amit megkövetelt a haza: hiányos felszerelésben fagyoskodott, a megfelelő irányba lőtt, amikor kellett, és hordta a fát mínusz harminc fokban, az éhhalál peremén. Lehet-e ennél többet várni egy huszonéves fiatalembertől, aki szerelmes, mint az ágyú, és alig várja, hogy az élete visszatérhessen a normális kerékvágásba: nappal könyvelhesse a banki lajstromokat, este pedig elégedetten ölelhesse asszonykáját?

Néhány mondata annyira betalál, hogy még az online média szalagcímein edződött olvasó is felkapja a fejét. Egy ponton megállapítja például, hogy „Megettük a lovakat, mert nem volt takarmány, most pedig megesszük a takarmányt, mert nincs ló.” A przemyśli védgyűrű építéséről pedig így számol be: „lassan marsolunk a borzalmas úton… megérkezvén a helyre, gyorsan igyekszünk a fagyos földbe beásni magunkat. Halkan dolgozunk, mint a rossz lelkiismeret.”

Kornisnak az írás a dokumentáción túl elsősorban lelki támasz. Még ha tudjuk is, hogy a traumák megélésében, feldolgozásában óriási szerepe van a reflexiónak, akkor is megrendítő látni, micsoda pszichés és fizikai megtartó ereje van a kétségbeesés hosszú évei alatt ennek a szerettei felé irányuló, egyoldalú beszélgetésnek.

Azt várná az olvasó, hogy annyi balszerencse után hősünk hazatérve végül elnyeri méltó jutalmát: menyasszonya kezét és vele a boldogságot. De ez nem a Disney Channel. Kornis Jenőt, akinek időközben megszülettek gyermekei is, néhány év után a zsidótörvények értelmében kényszernyugdíjazták. Alkalmi munkákból élt, mígnem 1944 júniusában, amikor éppen a rákoskeresztúri (Kozma utcai) zsidó temetőbe ment ki dolgozni, örökre eltűnt. Minden bizonnyal az történt vele is, mint mások mellett Kertész Imre Köves Gyurijával: Pest közigazgatási határán kívül, ahol már nem volt érvényben a deportálásokat korlátozó rendelkezés, elfogták, és Auschwitzba szállították.

„Édeseim, rátok gondolva megyek a veszélybe, avval az elhatározással, hogy élve, de nem gyáván akarok ismét közétek visszatérni” – írta Kornis Jenő hittel és bizakodással 1915-ben, a csatába indulva. Huszonöt évvel később, 1940-ben egy mindenétől megfosztott, de még mindig író ember versében olvassuk, a hadifogolynapló epilógusaként: „Elvettek tőlem mindent, / mit lehetett. / Hitet, hazát, becsületet, életet / a veszett ebek.”

Tragikus sorsú ember volt, aki nyomot hagyott maga után. Talán a történelem egyfajta kárpótlása, hogy nem vesztek el ezek a dokumentumok. Kornis Anna jól szelektál a levelekből, fotók és eredeti naplólapok másolatával hozza közelebb nagyapja alakját, rövid értelmező lábjegyzetek segítik a kontextusba helyezést. Éppenséggel tanítani is lehetne a történelmet az ilyen kis barna táskákból.

Válogatta és közreadja: Kornis Anna és Takács Ferenc. Noran Libro, 2015, 192 oldal, 2800 Ft

Figyelmébe ajánljuk