Interjú

„Mint amikor harcos ebek találkoznak”

Ungváry Rudolf író

Könyv

Frissen megjelent regényében, a Balatoni nyaralóban egy 1885-ben épült badacsonyi ház és környezete történetét göngyölíti fel. A középpontban egy bortermelő zsidó családdal, a Balaton-felvidéken letelepült Lessner famíliával, a leszármazottakkal, az őket körülvevő miliővel és a változatos magyar valósággal a 18. század végétől napjainkig.

Magyar Narancs: Írt egy regényt, amelyben nincs semmi fikció. Vagy azért akad itt-ott?

Ungváry Rudolf: Nem akad. Ez egy fikciómentes realista regény, amelyben látszólag vannak tanulmányra emlékeztető elemek, mint a névmutató, a családfa, pontos adatok. Hibrid regény. Sok ilyen van már. Például Závada Egy piaci napja vagy Éric Vuillard francia író könyve, amelyben megírja Hitler titkos megbeszélését, amit 1933-ban a német nagy­iparosokkal folytatott (Vuillard L’ordre du jour című regénye 2017-ben jelent meg – a szerk.). De úgy írja meg, hogy az szépirodalom. Minden egyes mondatában ott sejlenek a későbbi borzalmak szimptómái. Számomra ez a kettősség az adekvát, a legtermészetesebb forma, amelyben egyesítem a valóságost a tanulmányszerűvel. Az egész életem kettős, az írás mellett van egy tisztességes foglalkozásom, gépészmérnök vagyok, az informatikából élek.

MN: Még nagyon az elején járunk a Balaton-felvidéken letelepedett Lessner család történetében, amikor egy másik szereplő, bizonyos Kruchina Viktor kapcsán azt a történelmi tapasztalatokra alapozott, de mégiscsak meglepő életvezetési tanácsot olvashatjuk öntől, hogy – idézem –: „Fontos dolog, hogy ha kell, önvédelemből az ember embert is tudjon ölni.”

UR: Ajjaj, volt is ebből vitám. Remek szerkesztőm, Nagy Boglárka ki is húzatott velem egy szót az egyik kedvenc mondatomból. Az idézett sor után ma az következik ugyanis, hogy „De erre a pillanatra egyelőre még várnunk kell” – ami nálam ugyanazt jelenti, mint Csehov darabjában a színpadi pisztoly, vagyis egyszer el fog dördülni, és el is dördül, de most még csak előre jelzem. A kéziratban ez még úgy szerepelt, hogy „erre a lélekemelő pillanatra egyelőre még várnunk kell”. A szerkesztőm alighanem joggal kifogásolta, hogy ember­öléssel kapcsolatban nem írhatom, hogy lélekemelő. Nyilván érthetetlen a humorom.

MN: Hogy jött ez a „lélekemelő”? Volt, hogy közel állt az önvédelem e meglehetősen radikális módjához?

UR: Nagyon félénk természetem van, nem úgy, mint a történetben szereplő Kruchina Viktornak, aki jó hasznát vette a két rövid csövű Walter pisztolyának, sikerült is kalandos úton elmenekülnie a ráküldött államvédelmisek elől ’47-ben. Én is csak azért úsztam meg bizonyos dolgokat, mert szembeszegültem a kísértésekkel. Amikor 1957-ben letartóztattak és kihallgattak, úgy vertek, akár a szódás a lovát. Ki akarták szedni belőlem, ami a tevékenységem lényege volt. Tudtam, hogy ha vallok, bekasztliznának, mert elhoztuk az ÁVH-tól a titkos belső operatív osztály teljes észak-magyarországi anyagát, és el is kezdtük feldolgozni. Ha bevallom, bevarrnak. Tudták, hogy mi történt, csak azt nem tudták, hogy kicsodák tették. Ha én gyenge vagy hülye vagyok, hát végem van. Miközben már sírtam, a taknyom-nyálam összekeveredett az orrom vérével, mert a fejemet verték. De közben állandóan kombináltam, mit tudhat, mit nem tudhat az, aki ver. Ha elővesz egy forrasztólámpát, és a heréimet kezdi égetni, akkor persze mindent bevallok, annak senki sem tud ellenállni. De erre azért nem került sor.

Ungváry Rudolf író

Ungváry Rudolf író

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Nem érzett vágyat arra, hogy azt az embert, aki a kihallgatásán összeverte, a rendszerváltás után megkeresse?

UR: Közönséges nyomozó volt, Mészáros volt a neve. Úgy képzeltem, hogy már a nyolcvanas években nem élt, elvitte az egészségtelen életmódja. De akkor, ’57-ben még ereje teljében lévő férfiú volt, olyan húsos, vastag, széles tenyere volt, hogy a velőm belerendült, amikor ütött. De ’90-ig, amíg fel nem szabadultam, semmit nem tudtam kezdeni ezzel. Legfeljebb elképzelhetem, mi történhetett vele.

MN: A könyvében megörökített Lessner-nyaraló pincéje nemcsak bortárolásra volt kiváló, de jó szolgálatot tett a ’45-ös orosz légitámadások során is. Szép magyaros történet, ahogy a Lessner rokonok a bombázások elől befogadják a pincéjükbe a rendőrfőtanácsost, aki jó érzékkel felismeri, hogy most már talán nem lenne kifizetődő bujkáló zsidókat lelepleznie. Együtt ül a pincében a nemrég még üldöző az üldözöttekkel.

UR: Igen, mindenki pontosan tudta a másikról, kivel ül egy pincében, miközben mindenki hallgatott. Erről írtam, hogy „körkörösen hallgattak”, de a csöndjeik nem értek össze, nem tudták azt mondani, hogy te jó isten, mondd, ez mégis hogy történhetett?! Borzasztó. Nyilván ez a rendőr ugyanakkora barom állat maradt utána is, mint amilyen előtte volt, amikor nála volt a hatalom. Úgy döntött, hogy ott fogja átvészelni a frontot, ahol a legkevésbé tűnik fel, aztán alámerül. Millióan csinálták ezt. Mi Pesten, a Bulcsú utcában laktunk, a házmesterünk egy Orgovány Zoltán nevű alak volt – micsoda fatális név! Akkora nyilas volt, mint a huzat, aztán hogy, hogy nem, ’45. január 2. körül már nem lehetett látni sehol. Rajtunk 16-án ment át a front. Néhány nap múlva látom, hogy egy másik házmesterünk van, akit Kántor Lászlónak hívnak. Cseréltek. Igazi túlélők.

MN: A könyvét olvasva azok tűnnek a legszerencsésebbnek, akik így vagy úgy, ki két Walter pisztoly segítségével, ki máshogy, elmentek Magyarországról.

UR: Hát, persze! Lessner Viktor például ’38 végén ment el. Egy nyugat-európai műveltségű, mindenről tájékozott emberről beszélünk, aki pontosan felmérte, mire számíthat. Semmilyen illúziója nem volt arra nézve, mi következik. Az ő rokonai, ha véletlenül a kezükbe kerülne a könyvem, egy szót sem értenének az itthon maradottak történetéből.

MN: Ön ’36-os születésű, az ’50-es években ért abba a korba, amikor megfordulhatott a fejében a mehetnék. Kalandvágyból maradt?

UR: Valószínűleg inkább gyáva voltam. Pedig nekem az anyanyelvem volt a német, anyám német svájci volt, én is svájci nevelést kaptam. Ehhez jön még az is, hogy érzelmes vagyok. Azok a bevésődések, amelyek kulturális értelemben az embert magyarrá teszik, és ez elkerülhetetlenül bekövetkezik mindenkinél, rám erősebben hatottak, mintsem hogy elmehettem volna. De ne gondolja, hogy ez valami fennkölt dolog, inkább olyan, mint amikor a majom bedugja a kezét a lyukon, megmarkolja a rizsszemeket, de ki már nem tudja húzni, mert eszébe nem jutna elengedni a zsákmányát. Ekkora majmok vagyunk mindannyian, azok is, akik visszatérnek.

MN: Van egy másik légitámadásos sztori is a könyvében. A Nemzeti Újság nevű lap riportot közöl a szövetségesek légitámadásairól, megszólítják az utca emberét, az pedig így nyilatkozik: „Eddig nem hittem el, de most már látom, mire képesek ezek az amerikai zsidók.” Innen két sorral lejjebb eljut a Soros-ellenes kormányzati propaganda-hadjáratig. Ilyen szoros viszonyban állna a két jelenség?

UR: Igen, összekötöm a kettőt, persze, hogy összekötöm. Megírtam már egyszer, hogyan alakult ki bennem gyerekként, ’44-ben a zsidó fogalma. Majdhogynem napra pontosan rekonstruálni tudom, hogyan született meg ez bennem. 1944. december 25-én valahogy fel tudtam slisszolni a pincéből az üvegezett kapualjba, sőt, kimehettem még a járdára is. És ott volt egy nő hullája, félig keresztben az utcán. Civil nő, a hasán feküdt, a keze föl volt csapva, és enyhén fűrészporos volt. Barna pamutharisnya volt a lábán, ahogy azt a kicsit fölcsapódott szoknya láttatni engedte. És akkor megkérdeztem lent a pincében anyámtól, apámtól, mi történhetett, ők meg azt válaszolták, valószínűleg zsidók voltak, mert több hulla is volt, végig az utcákon. Valami olyasmit mondtak, hogy a nyilasok dobálták le őket a teherautókról. De hát ez a halott nő úgy nézett ki, mint az anyám – döbbenetes élmény volt, amely aztán meghatározta a sorsomat is. Amikor ’95-ben a Magyar Televízióban csinálhattam egy sorozatot az ostrom egyes napjairól – nem én rendeztem, de én írtam a forgatókönyvét –, anyaggyűjtés közben a kezembe került az Országos Széchényi Könyvtárban egy kéziratos napló. Ebben egy 14 éves lány – mint később kiderült, egy Nyíregyházáról Budapestre menekült keresztény-közép ügyvédcsalád sarja – írta meg a napi feljegyzéseit egészen júniusig. Az egyik utolsó bekezdésében azt írja, hogy jönnek vissza a zsidók, és olyan nagyképűek. És ha már, akkor miért nem tudták mindegyiket Auschwitzban megölni. Ez volt a másik végpontja ennek az alapélményemnek. Ezekkel az emberekkel nincs mit tenni: együtt kell élni velük, ahogy a bűnnel is együtt kell élni.

MN: A könyvében is sokat emlegetett keresztény-közép a saját világa?

UR: Nem igazán. A feleségem és az apám családjában talán jobban jelen volt ez a világ, de ott sem százszázalékosan. Az Ungváry név sem jelent sokat, a család egyik őse II. Rákóczi György zsoldosa volt, de az urak akkoriban nem nagyon tudták kifizetni a zsoldosaikat, hanem a végén adtak nekik egy címeres levelet, melyet nemesi oklevélnek hívtak. Ilyet kapott ez az ős is 1651-ben, így lett nemes rettegi Ungváry. De koldusszegény parasztok voltak. Két-három nemzedék még éhezett, részes aratók és effélék voltak, majd szabómesterek, inzsellérek, egyebek lettek, később meg többnyire műszaki emberek, majd mérnökök. Ez volt a magyar polgárosodás egyik ága.

MN: A mai Balatonról némi rezignáltsággal jegyezte meg a könyve végén, hogy sorra jelennek meg a kormányközeli vagyonosok, és felvásárolják a legfontosabb területeket. A strandhangulatot mennyire befolyásolja a NER törtetése?

UR: A környéknek két strandja is van, a Tomaji meg a Bányász. A fideszes úri nép ugyanúgy ide jár, mint azok, akiknek elviselhetetlen ez a rendszer. Ott ülünk Földényivel (Földényi F. László esztéta, irodalomtörténész – a szerk.) egy-egy nyugágyban, és mérvadóan nézünk a távolba, míg előttünk ellejt az idősebb keresztény-közép néhány tagja. Tudja, olyan ez, mint amikor harcos ebek találkoznak, és mindegyik úgy tesz, mintha az ellenkező irányba nézne. Földényi békés természet, humora is van, csak nyájasan mosolyog ilyenkor, és röhög rajtam, amiért vadabb vagyok. Sajnos, nagyon érzem a szakadékokat.

Neked ajánljuk