„Mintha a főművét írná” - Váncsa István újságíró

Két év telt el Esterházy Péter halála óta, az írói hagyatékból most a 2003 és 2016 között született cikkek, javarészt az Élet és Irodalomban közölt publicisztikák jelentek meg Az olvasó országa című kötetben. Az ÉS főszerkesztő-helyettesével EP-ről és az EP-féle publikról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mielőtt megjelent volna a Tizenhét hattyúk, az ÉS 1986-ban részleteket közölt belőle. Gyorsan el is terjedt a pletyka, hogy Csokonai Lili bizonyára az akkori főszerkesztő, Bata Imre nője. Ön mint állandó ÉS-munkatárs sejtette, hogy ki rejtőzik a név mögött?

Váncsa István: Csakugyan harci cselekményeknek kijáró titoktartás övezte a könyvet, szerzőjének kiléte egy darabig a szakmán belül is rejtve maradt, a találgatások persze elindultak. Nem volt nehéz ráhibáznunk, hogy csakis Esterházy lehet.

MN: Manapság előfordul, hogy Portugáliában él, és onnan küldözgeti az írásait az ÉS-nek, de az ősidőkben bizonyára kénytelen volt bejárni a szerkesztőségbe, hiszen tördelőszerkesztője is volt a lapnak. Esterházy is feltűnt a maga testi valójában?

VI: Szerkesztőségünkben a hetvenes-nyolcvanas évek folyamán nemigen bukkant fel, az utóbbi negyedszázadban néha már igen. Különös jelenség volt, több szempontból is. A magyar irodalomban úgyszólván mindenkit ismert, de nem csak látásból. Mindenkit el is olvasott. Senki hozzá foghatót nem ismerek. Ráadásul mások műveit nem csak diagonálisan, tessék-lássék futotta át. Egyet­értőleg szokta volt idézni Márait: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni.” Emellett járatos volt a zenében, a képzőművészeti életben, a színházban és a filmművészetben. Rajta tartotta a szemét az egész magyar kultúrán, noha ez fizikai lehetetlenség, az emberi lényről alkotott valamennyi ismeretünknek ellene mond. Ráadásul varázslatos személyiség volt, kifinomult modorú, csendes, szerény, udvarias ember, aki felebarátainak áradó hülyeségeit is oly elmélyült figyelemmel hallgatta végig, mintha az a kinyilatkoztatás volna maga.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Az olvasó országa c. kötetben vaskos fejezetet alkotnak a politikai témájú publicisztikák. Ha Esterházy épp a napi politika valamelyik vadhajtásáról írt, akkor ön – ha soros vezércikkíró volt – kitért a lefoglalt téma elől? Vagy előzetesen egyeztettek?

VI: Szó sem volt ilyesmiről. Az Esterházy-féle publicisztika sajátos képződmény, az írói munkásság része. Ezek irodalmi típusú írások. Az irodalmi szöveget a szokványos értelemben vett publicisztikáktól és általában a sajtóműfajoktól mindenekelőtt az különbözteti meg, hogy az irodalmi szöveg a létrehozója számára rendkívüli fontossággal bír. Valamikor régen, mondjuk, a hetvenes-nyolcvanas években, az ÉS publicisztikai rovatának jelentős részét írók írták. Csurka és Kardos G. György megfért ugyanabban az akolban, összetartotta őket a fennálló rendszer következetes utálata. Az író leadta az anyagát, bejött, korrigálta a hasáblevonatot, bejött a nyomdába, korrigálta az oldalt is, és volt olyan, aki másnap hajnalban már feltűnt a Blaha Lujza téri újságosstand előtt, hogy elsőként olvashassa a megjelent lapban az anyagát. Ilyen volt például Karinthy Cini. Ez távolról sem jelenti azt, hogy ezek a szövegek feltétlenül nagyon jók voltak, mert néha kicsit sem voltak azok, de azt már látjuk, hogy szerzőik manapság nehezen elképzelhető jelentőséget, értéket, fontosságot tulajdonítottak nekik. Ellenpéldaként gondoljunk az online média által kínált szöveganyagra, amely mintha az André Breton által kolportált écriture automatique, automatikus írás modern változata volna, veri a média­munkás a billentyűzetet, közben nem gondolkodik, pillanatra meg nem áll, a leírt szöveget nem ellenőrzi, újra nem olvassa, rá sem néz. Ha ugyanis ránézne, akkor látná, hogy a négyszavas címben öt betűhiba van, de hát őt ez nem érdekli, miért is érdekelné. Péter számára a szöveg, amit kiadott a kezéből, minden esetben fontos volt. Egyszer elmondta, hogy e-mailen egyszavas válaszokat szokott küldözgetni, maximum két-három szavasakat, mert ha az e-mail hosszabb ennél, az már szöveg, ami ontológiai és axiológiai értelemben a szerző egyéb szövegeitől meg nem különböztethető. Más szóval azt is úgy kell megformálnia, mintha a főművét írná. És azért erre már neki sincs ideje. Tehát az ő írásai, amelyeket mi publicisztikának nevezünk jellegükben, felépítésükben a szépirodalmi munkáira hasonlítanak. A korpusz sokrétűsége, intertextuális volta, hihetetlenül gazdag jelentésudvara és az ehhez hasonlók tekintetében is.

MN: Az összes utalást valószínűleg csak a legvájtfülűbbek szűrték ki a cikkeiből.

VI: Köztudomású, hogy Péter írásaiban elképesztő műveltséganyag van elrejtve. De elrejtve van. Ilyen szempontból az ő szövege hasonlít azokhoz a gótikus templomokhoz, amelyeknek megközelíthetetlen magasságaiban is műalkotások fordulnak elő. Az alkotók tudták, hogy ezeket soha senki nem fogja látni, leszámítva azokat a keveseket, akik majd egyszer karbantartás céljából és életü­ket kockáztatva fölmásznak ide. Mégis odarakták. Péter hasonló módon helyezett el a szövegeiben utalásokat, melyekről tudta, hogy azokat olvasóinak a többsége nem veszi észre. Azt is tudta, hogy látens poénjait kevesen fogják élvezni, ő viszont élvezte őket, örült nekik, mert őt végül is a mű érdekelte. Semmi más, csakis a mű.

MN: Lehetett az Esterházy-cikkeket szerkeszteni?

VI: Az Élet és Irodalom nem úgy működik, mint a Newsweek vagy a Time, hogy az egységes stílusú, egységes nyelvezetű, egységes megközelítésmódú hetilapok két nagyszerű példáját említsem, tehát nem szabja át az anyagokat a maga sajátos arculata szerint, hanem felmutatja azt, ami van, és olyannak mutatja fel, amilyen. Egyébiránt Esterházy-cikket szerkeszteni olyan lett volna, mintha például Kondor Béla Késes angyalába a kiállításrendező emitt-amott belejavítana. Mi legalább a nyolcvanas évek óta úgy gondoljuk, az Élet és Irodalom egyik feladata az, hogy a magyar irodalom aktuális állapotát dokumentálja. Voltak anyagok, amikkel kevéssé vagy még annyira sem értettünk egyet, de mert olyan személyiség adta nekünk, akinek az irodalomtörténeti jelentőségéről voltak elképzeléseink, közöltük, hogy nyoma legyen.

MN: A kötetben szereplő Esterházy-publicisztikákban visszatérő helyzet, hogy a szerző várná, hogy Orbán és híveinek ilyen-olyan húzásaira reagáljon valamit a higgadt jobboldali értelmiség. A jobboldali értelmiség köreiből olvassa valaki az ÉS-t?

VI: A jobboldali értelmiség már nem olvassa az ÉS-t, és persze Esterházyt sem olvassa. Talán olvasta még a kilencvenes évek legelején, amikor két évig kéthetenként a Hitelbe írt publicisztikát. Zseniális anyagokat írt 1990 szeptemberéig, amikor is a Nappali hold című esszésorozat részeként megjelent Csoóri Sándor emlékezetes írása, benne olyan megfogalmazásokkal, amelyekkel Esterházy Péter semmifajta közösséget nem vállalhatott. Ezt követően a népi írók tábora, hogy úgy mondjam, levette a kezét Esterházyról. Úgy döntöttek, hogy áruló. Azt, hogy hazaáruló, nem tették hozzá; áruló. Hogy mi mindent árult el? Mindent az égvilágon. Ezt követően Péter egyértelműen betagozódott az ún. liberális értelmiség közé, és felépültek a falak. Ami azt illeti, jómagam nem érzem a hiányát annak a másik tábornak, amelyik belőlünk ilyen módon kiköszönt. Bár az ÉS történelmében volt ennek egy bizonyosfajta sokkhatása, tekintettel arra, hogy a rendszerváltozást követően az olvasóink és a szerzőink felét elvesztettük. Megjelentek az igaz magyar sajtótermékek, és az igaz magyar szerzők egyből odavándoroltak. Így, szerzők és olvasók nélkül lapot csinálni átmenetileg nehézségekbe ütközött. De aztán ez a vártnál hamarabb megoldódott, és azóta elvagyunk.

MN: Olyan kevesen vannak, hogy névről ismerik a jobboldali olvasóikat?

VI: Két-három évente írnak egy felháborodott levelet, innen lehet tudni, hogy azért vannak néhányan.

MN: Esterházy 2004-ben hasonló okokból távozott az írószövetségből, mint ’90-ben a Hitelből. Az írószövetségből való kilépését is megírta egy publicisztikában.

VI: Igen, az pedig az írószövetség egy tagjának emlékezetes zsidózása volt 2004 januárjában, a Tilos Rádió előtti tüntetésen, az írószövetség pedig ettől a kijelentéstől nem határolódott el. Péter csak egy állásfoglalást várt volna (és nemcsak ő, hanem sokan mások, köztük jómagam is), mely szerint az írószövetség nem osztja ezeket a nézeteket, jóccakát, ennyi lett volna. Nem történt meg.

MN: Azt is megírta az ÉS-ben Esterházy, hogy a Kossuth rádió szépen kicenzúrázta a tőle rendelt kulturális ajánlóból az Alföldi-féle Nemzeti Színházra vonatkozó passzust. Ennek kapcsán a NER-t kádármaszatnak nevezte. Önt cenzúrázták már ebben a kádármaszatban?

VI: A kádári világban, az eredetiben, gyakorlatilag mindenki, aki a kulturális életben így vagy úgy létezett, időnként felhívta a rádió pénztárát, és megkérdezte, nincs-e ott valami pénze esetleg, és mit tesz isten, általában volt. Öt percig beszéltem egy riporter mikrofonjába, fizettek. Átvették valahonnan valamilyen írásomat, fizettek. Semmit sem változtattak meg, amire szükségük volt, kérdezés nélkül felhasználták, kiutalták érte a honort, de erről sem szóltak. Aki időnként felhívta a pénztárt, az jól járt, aki nem, az nem. Később minden megváltozott. Utolsó rádiós munkám egy sorozat volt a kétezres évek első felében Hét az ezeregyből címmel. Az első szakácskönyvem esszéiből kiválasztottam hetet, méretre húztam és beolvastam, egy-egy félórás műsor egy-egy esszéből állt. Sikeres volt, sokszor ismételték, minden alkalommal illő módon kifizetve. 2010-ben is jelezték, hogy megint ismételni fognak, de semmi. Aztán egy kilépett rádiós írta meg az ÉS-ben, hogy azért nem ismételtek és nem is fognak soha többé, mert átminősültem ellenséggé, a Magyar Rádióban pedig a nép ellenségei szóhoz nem juthatnak. Gasztronómiai tárgyú esszével sem. Megyesi korábban humoreszkekkel jelen volt a rádiókabaréban, őt is letiltották.

MN: Lehet, hogy rendszerellenes recepteket írt?

VI: Hogy is mondjam csak, a gasztronómia emelkedett, tiszta, szép világ. Abba politikát nem viszünk bele.

MN: Esterházy szerint a szeretkezésről írni nehezebb, mint az evésről. „Másképp áll a magyar fasz a mondatban” – mondta az író, aki szerint egy magyar nemi szerv nagyobbat szól, mint ugyanez a szerv egy amerikai szövegben, például Bukowskinál. Egyet­ért ezzel?

VI: Igen.

MN: Ezt saját tapasztalatból mondja? Volt valaha is erotikus írása?

VI: Ez kimaradt, és most, hogy már a hetvenedik évemben járok, effajta felvirágzás nem is várható.

MN: Jó, akkor maradjunk a kitiltásnál! Mit gondol, meddig fog ez tartani?

VI: A Kádár-rendszerben előfordult olyan, hogy valaki szilenciumot kapott, mert Aczélnak valamilyen oknál fogva éppen nagyon nem tetszett átmenetileg. Akkor jött a szilencium, hat hónap, egy év, két év, mikor hogy. Megmondták, hogy ennyi ideig nem lehet az illetőt megjelentetni sehol. És utána ment minden a régiben. Itt és most viszont nem szilencium van, hanem kitiltás mindörökre mindazon intézményekből, amelyeket épülő-szépülő kereszténydemokráciánk az állampolgárok adójából – tehát a mienkből is – fenntartani kegyeskedik. Más kérdés, hogy finnyásabb személyek a közmédia szentélyeibe ízlésbeli és higiéniai okokból ma már amúgy sem tennék be a lábukat.

MN: Egy karácsonyi ÉS-cikkben írta Esterházy, hogy „szerkesszünk keresztény mondatot a Semjén Zsolt-szavak fölhasználásával (rövidet)”. Menne?

VI: Markáns része Péter publicisztikai munkásságának, hogy a katolikus egyház gyakorlatát illető nézeteit visszatérő jelleggel és félreérthetetlen módon fogalmazta meg. Pedig ő hívő ember volt, komolyan hívő ember. Annyira hívő ember volt, hogy számára a hit sokkal többet jelentett, mint az egyház. Az egyházra ő valójában úgy tekintett, mint olyan intézményre, amely a hit gyakorlásához talán szükséges szolgáltatásokat biztosítja. Egyébként valójában így is van, csakhogy ez protestáns nézőpont, ő pedig katolikus volt elvileg. Egy kriptoprotestáns katolikus.

MN: Az utolsó EP-mű a Hasnyálmirigynapló volt. Ebben vezette be EP a rá jellemző ontológiai derű helyett az onkológiai derű fogalmát. Ez az onkológiai derű mintha Megyesi Gusztávra is ráillett volna.

VI: E tekintetben egyformán döbbenetesek voltak, Guszti is és Péter is. Guszti az utolsó időkig, amikor még a városban mozgott és találkozott másokkal, elképesztő derűvel és humorérzékkel viselte azt a nyilvánvaló tényt, hogy a napjai, órái meg vannak számlálva. Péter hasonló volt. Fogalmam sincs, hogyan lehet ezt végigcsinálni, arról pedig végképp nincs, hogy én képes lennék-e rá. Őket nagyon csodáltam emiatt.

MN: Felmerülhetett, hogy ez egy szerep?

VI: Nem. Ez biztosan nem szerep volt. Valamifajta született bölcsesség volt, de olyan mély és olyan sziklaszilárd, hogy annak a létezését korábban nem is gyanítottam.