Múlt pénteken Párizsban elhunyt a posztmodern gondolatkör legemblematikusabb teoretikusa. Halálát hasnyálmirigyrák okozta, 74 éves volt.
H
Irodalomkritikusi munkásságának egyik alaptétele szerint a szerzõ nem ura saját szövegeinek, mert azok keletkezésük után a saját életüket kezdik élni, a végtelenségig sokszorozva önnön jelentésüket. Így, egy ponton túl, már senki nem felelõs saját verbális és textuális produktumaiért, következésképpen minden életrajzi adat teljességgel irreleváns a szövegértelmezõk számára. Derrida tehát hasztalannak tartaná, néhány alapvetõ információt mégis fontos rögzítenünk vele kapcsolatban.
1930-ban született az algériai El-Biarban. A Harvardon és a Sorbonne-on tanult, '65-tõl profeszszor, majd tanszékvezetõ. A világ számos neves egyetemén tanított, köztük a Yale-en, a 80-as évek elején pedig alapítója volt a Nemzetközi Filozófiai Fõiskolának. 1962-tõl napjainkig mintegy száz írása (cikkek, tanulmányok, könyvek) jelent meg, és ahogy mondani szokták, gondolatait szinte minden létezõ nyelvre lefordították. A róla szóló irodalom is könyvtárnyi. '92-ben a cambridge-i egyetem odaítélte neki a doctor honoris causa címet, bár a tekintélyes kinevezés kis híján meghiúsult, mert a professzori kollégium négy tagja intellektuális sarlatánnak tartotta, akinek nincs helye a komoly akadémiai világban. (A díszdoktori címet végül megkapta, de az irodalmi Nobel-díjról lemaradt, noha neve többször is fölmerült.)
Derrida nagypályás provokatõr volt, és nem csak a filozófia terén. 1993-ban, amikor aztán igazán nem volt szezonja, írt például egy könyvet, amelyben azt bizonygatta, hogy a marxizmus a kommunizmus bukása után is érvényes, megvitatandó gondolatrendszer maradt, sõt szerinte Marxnak könnyûszerrel megalkotható egy "pluralista" olvasata is. Láthatóan már a nyolcvanas évek elején is úgy hitte, hogy a marxizmus összeegyeztethetõ az emberi jogokkal, ezért emelhette fel a szavát Václav Havel és a Charta '77 mellett Prágában, Gustav Husák rendszerével szemben. Franciaországban is politikai tényezõnek számított, számos nagy horderejû társadalmi vitában hallatta a hangját, és kampányolt a baloldali Lionel Jospin mellett is. Többször járt Magyarországon, szoros kapcsolatban állt a Pécsi Tudományegyetem filozófiaprogramjával, de tartott elõadást Debrecenben is, sõt bõ tíz évvel ezelõtt még a Magyar Narancs hasábjain is olvasható volt egy vele készült interjú (lásd: "Félek a szótól, bízom a mondatban", Magyar Narancs, 1992. november 19.).
H
A világ minden bölcsésze számára ismerõsen hangzanak Derrida filozófiájának bûvös szavai: dekonstrukció, grammatológia, disszemináció, elkülönbözés, logo- és fonocentrizmus. Egyeseknek varázsigék, másoknak üres handabandázás az egész. Aki a régi, bejáratott szótár segítségével olvasta, valóban néhány oldal után dühödten a földhöz csapta írásait, de aki elég nyitott volt egy újszerû szellemi kalandra, az elõbb-utóbb ráérzett filozófiájának lényegére, és megértette, hogy mirõl is beszélt. A módszere mindig ugyanaz volt. Kijelölt egy viszonyítási pontot a szövegben, feltérképezte a rutinizált mozgáslehetõségeket, de csak azért, hogy juszt is más irányokba induljon el az értelmezés során, mint amerre szokás. Így az amúgy ismerõs helyek is zavarba ejtõ útelágazásként jelentek meg elõttünk. Ez volt az õ nagy trükkje; arra kért, hogy kövessük barangolásaiban, és ígérte, mindvégig mutatja majd az utat, de végül mindig azon kaptuk magunkat, hogy menthetetlenül eltévedtünk. És éppen ez volt a célja; bevezetni olvasóit a jelek biztonság nélküli játékának élvezetébe. Ahelyett, hogy elmondta volna, milyen is ez a rendkívüli élmény, egy kis fondorlattal megmutatta nekünk, az átfogalmazások és asszociációk újszerû láncolatán keresztül. Egyik kedvenc idõtöltése az volt, hogy újrafogalmazta a gondolkodásunknak biztonságos kereteket adó õsi ellentétpárokat, vagy ahogyan õ mondaná, kimozdította a bináris oppozíciókat megszokott egyensúlyi helyzetükbõl. Nem hitt a szabályokban, tagadta a mûfajok létét. Mindent mindennel összekapcsolt, hogy megmutassa, csak a különbözõség mindent átható ereje létezik; minden klisé, pattern csak mesterséges tákolmány. Új fogalmakat alkotott, hogy világossá tegye, miként válik egy szó szóvá. Minden új szó egy kitaposatlan ösvény - állította, melyre elõször lép ember, ezért nem is vezetnek oda utak, asszociációs kapcsolatok, hasonlósági és szembeállító viszonyok. Egymagában van, az elszigeteltség magányában, a nem-fogalomkénti lét állapotában, arra várva, hogy a nyelvhasználók életre beszéljék, helyet csináljanak neki a szavak között. Akik rábízták magukat, az utazás végén belátták, hogy a bõbeszédûség nem a félrebeszélés szinonimája, és a rémisztõ neologizmusok nem a zavaros gondolatok leplezõi, hanem Derrida módszere a nyelvet éltetõ õspotenciál mind teljesebb kihasználása. És ekkorra már fel sem merült többé, hogy valaha is megtalálhatjuk azt, aminek a keresésére indultunk: a végsõ értelmet, a nagy igazságot, a helyes olvasatot. Mert mindenhol csak nyomokra leltünk, más nyomok nyomaira. És érteni kezdtük, hogy miként van az, hogy a temérdek jel ellenére sehol sincsen az a vadul ûzött jeti. Soha nem is létezett. Az õt üldözõk lábnyomait követjük csupán a hóban.
Mert Derrida szerint a jeleket éppen az a különbözés teszi jelekké, mely köztük és a jelölni hivatott dolgok között fennáll. Hisz semmi sem lehet önmaga hasonmása, viszont minden reprodukció vagy hamisítvány egyben valami eredeti is; önmaga eredetije. Ezt az önmagaságot viszont csak a definiálni kívánttól különbözõ elemek mozgósításával lehet megfogalmazni - akkor viszont már elkerülhetetlenül másról beszélünk, mint amirõl kezdetben akartunk. Vagyis a jelek és a dolgok egymásnak való megfeleltetése, problémamentes felcserélhetõsége egy eleve hamvába holt ambíció, mert a reprezentációs viszonyokat éppen a különbségek láncolata élteti és mozgatja a végtelenségig. Ezért nem lehet az irodalmi alkotásoknak egyetlen, végsõ olvasata, és ezért nem kaphatunk sosem kielégítõ válaszokat az élet (és a filozófia) nagy kérdéseire. Az írás beszéddel szembeni elsõdlegességének tézisét is azért állította fel, hogy bemutassa, miként válnak egyes gondolatok, mondatok az igazság illuzórikus megtestesítõivé. Az írásnak nincsen eredeti elhangzási helye és ideje, kontextusa állandóan változik, csakúgy, mint az olvasói. Ez a hétköznapi életbõl való kiszakítottsága kelti az idõtlenség és az azzal járó tekintély képzetét. Derrida szerint viszont minden meghatározás csak átmeneti, minden beszéd csak idézõjeles lehet. Amikor olyan fogalmakat használt, amelyeknél különösen fontosnak tartotta folyamatosan érzékeltetni, hogy semmi valóságosról nem beszélnek, gyakran áthúzva használta õket. Ami törlésjel alatt van, az tehát nincsen, de képtelenség nem beszélni róla. Innen a cím, elsõ látásra talán kegyeletsértõnek tûnõ tipográfiai megoldása.
Ha nincs a mondatoknak eredeti, igazi értelme, akkor nincsenek dogmák és kikezdhetetlen tekintélyek sem, hisz az aktuálisan érvényesnek kikiáltott valóságértelmezések is kivétel nélkül a félreértelmezések rengetegébõl kerülnek ki. Derrida mégsem a tolerancia savanyú alázatát választotta életstratégiaként, hanem a játékosságot, az önfeledt iróniát, s valósággal lubickolt az önmaga által alkotott, szabályoktól mentes szellemi világ nyújtotta szabadság mámorában. Egy olyan világ volt az övé, ahol minden megfogalmazásra fenntartásokkal kell tekintenünk.
Derrida halott. Akik értik és szeretik õt, ezt a mondatot sem fogják kritikátlanul igaznak tartani.
Bugyinszki György
