A mai irodalmi parodistának nemcsak Karinthy örökségével kell valamit kezdenie, de a manapság különösen népszerű slam poetrys szótekerés és Lackfi János-i értelemben vett jópofa versátiratok mellett kell valahogyan saját hangon megszólalnia. Persze már az is kérdés, milyen az a saját hang, ami per def más írók hangjának, írásmódjának, szerzői leleményeinek karikírozásából jön létre, mintegy feloldódva, önmagát eltüntetve a folyamatban. Ráadásul a paródia – jótékony – paradoxonaihoz Ördögh Ottó humorista, író és tanár új paródiagyűjteményének előszavában hozzátesz még egyet. Az igazi paródia, írja Ördögh, új mű, olyannyira, „hogy ha nem lett volna előtte eredeti, akkor most a kész paródiát kéne parodizálni”. A paródia felfalja gyermekeit, sőt célja az, hogy végül felszámolja önmagát.
A bölcs gondolat a paródia végtelenül komoly felfogásáról árulkodik, és ez szimpatikussá teszi Ördögh egész vállalkozását. Ugyanakkor, ha ez így van, a Sortalanság 25 paródiáját Pajzaniustól Szady Endrén, a Szigeti eszedelemen és Pilinszky Pilinckékjein át a címadó Kertész-bohózatig ennek szellemében kell mérlegre tenni. Ördöghnek van, hogy sikerül a salto mortale. Főként akkor, amikor felhagy a nyelvi sziporkák pufogtatásával (Csokonai Ítész Mihály, Magvas Béla), és nem a mű formáját, íróját parodizálja, hanem művészi hitvallást, írói alkatot leplez le és állít pellengérre, vagy nekimegy irodalomtörténeti berögződéseinknek, mint például a Szindbád, a cowboyban, a Találkozás egy fiatalasszonnyalban vagy a Sortalanság egészen zavarba ejtő szatírájában.
Móra, 2018, 214 oldal, 2499 Ft
