Ha azzal kezdem, hogy a szerző huszonhárom éves, azt is hihetné az olvasó, hogy valamiféle zsengékről fogok beszélni. Hiszen ebben az életkorban kiforrott hangú költőkkel még csak-csak találkozhatunk, de prózaíróval nemigen. Az Áradás novelláinak szerzője kivétel; nem szorul rá a fiataloknak gyakran kijáró óvatoskodó kritikusi megközelítésre. Novellái hol a groteszk, hol a szociális elkötelezettségű irodalom felé mozdulnak el. Emlékezetesen - távolságtartással, mégis empátiával - ragadja meg az ember végső lelki elbukását, nyomorúságát, szánalmasságát. Legfeljebb annyit lehet felróni neki, hogy mikor például háborúról, halálról ír, néhol kitapinthatóan hiányzik a tapasztalat. Technikailag viszont teljesen kész novellista. Gazdaságosan bánik az eszközeivel, kerüli a harsányságot, a hatásvadászatot. Nem konkretizálja szövegeiben a teret és az időt, általános érvényre törekszik. Viszonylag rövid, cicomamentes, tárgyilagos és lényegre törő mondatokkal dolgozik. Tudja, miként adjon olyan címet, ami magában hordozza az elbeszélés lényegét, mégsem leplezi le előre. Van, ahol a fontos információk elhallgatására épít, tág teret hagyva az olvasói képzeletnek, máskor részletekben gazdag történetet ír, az ok-okozati összefüggéseket megvilágítva. Tehát a finomságok terén is meglehetős gyakorlatra tett már szert. Nem idegen tőle a klasszikus, lineáris, egyetlen eseményre koncentráló novella, de a hagyományos szerkezetet lazán felrúgó, több nézőpontból előadott elbeszélés sem.
Erdélyi Híradó, 2011, 111 oldal, ármegjelölés nélkül
