Zsolt Péter médiaszociológus könyve a ValóVilág ötödik szériája kapcsán árnyaltan (egy idézet mögé húzódva) állítja: a műsor olyan karaktereket favorizál, amelyek „pszichopata jellegű” tüneteket mutatnak. Mivel ők hatékonyan vonják magukra a figyelmünket, ők a sikeresek. Vajon kritikátlanul azonosulunk velük, példaképként tekintünk rájuk? Hogyan hat mindez ránk, nézőkre?
| ||
A könyv vissza-visszatérő figyelmeztetése, hogy nincs hatékony fórum, ahol a gyerekek és a fiatalok kibeszélhetnék a műsort, ahol feldolgozhatnák a vele kapcsolatos érzéseiket, élményeiket. Zsolték kis csapatokat szerveztek különféle iskolák tanulóiból a VV 5-tel kapcsolatos felméréseikhez, és nem várt hatásként azt tapasztalták, hogy a gyerekek „egész egyszerűen ki voltak éhezve az ilyen típusú beszélgetésekre”. Zsolt ugyan nem teszi fel a kérdést, de engem nem hagy nyugodni: mi folyik a médiaismeret-órákon? Hol bujkálnak a „kereskedelmi tartalmakat” tudatosan fogyasztó nebulók, akik már hosszú évek óta médiatermékeket vitatnak meg a NAT szerint erre kijelölt tanórákon? Azt viszont megtudhatjuk Zsolt könyvéből, hogy az NMHH egy médiaértés-központot készül létrehozni „a kiskorúak tudatos médiahasználatának erősítése céljából”. Vagyis egy újabb vízfejgyanús intézmény formálódik közpénzből. (A könyv megjelenése óta már tudjuk, hogy a Bűvösvölgyre keresztelt létesítmény állítólag ősztől üzemszerűen fogadja a látogatókat.) Zsolt szerint a valóságshow-k (persze erős reklámtámogatással) rendelkeznek olyan közösségformáló erővel, mint korábban Az Onedin család, a Dallas, a Szomszédok vagy most a Barátok közt. Aki nem tudja, mi történik bennük, az kívül rekedhet a munkahelyi, baráti diskurzusokon. Ezért különösen fontos lenne, hogy helyére tudjuk tenni magunkban a show-kat. Sőt, Zsolt eljut odáig, hogy ha sikerülne kialakítani megfelelő „társadalmi bölcsességet”, jelentősen csökkenthető lenne a nézői igény a valóságshow-kra.
| ||
Zsolt szerint a valóságshow-k azt sugallják, hogy a legfőbb érték a pénz megszerzése, mindegy, milyen áron. Ugyanakkor – folytatja – már általános meggyőződés, hogy a pénz birtoklása felelősséggel jár. Sajnos arra nem tér ki, mivel igazolható, hogy ez a vélekedés áthatja a magyar társadalmat, ugyanis efelől erős kétségeim vannak. (Lásd például a közpénzek felhasználásának gyakorlatát!) Említi, hogy a társadalmi hasznosság manapság fontos szempont egy-egy vállalat stratégiájának kialakításakor. Ebből következően pedzegeti ugyan a műsorkészítők felelősségét, de kategorikusan nem marasztalja el őket. Sőt, egy helyütt vitába bocsátkozik azzal a liberális felfogással, miszerint az ember választhatja a rosszat is akár. Nem, érvel Zsolt Descartes-ot idézve, ugyanis „az erény követésének eltökéltsége” „leszűkíti a választások körét”. Tegyük hozzá: nem kell tudatosan a rosszat választani, tévedni is lehet. Képzeljük azt egy pillanatra, hogy a kereskedelmi csatornák vezetői nem cinikus emberek, hanem őszintén hisznek azokban az ideológiákban, amelyeket a valóságshow-k készítése köré kerítenek… Jó példa erre Kolosi Péter A kereskedelmi televíziózás Magyarországon című, 2005-ben megjelent könyve. Érthetetlen, Zsolt miért nem tesz róla említést egyszer sem, miért nem elemzi az ott olvasható önfelmentő eszmefuttatásokat.
Izgalmas ugyanakkor Zsolt könyvének az a része, ahol a médiahatóságok (ORTT, NMHH) valóságshow-kkal kapcsolatos impotenciáját mutatja be. A büntetések és a huzakodások a csatornák és a hivatalosságok között csupán részproblémákat érintettek (meztelenkedés, trágár beszéd stb.), a valóságshow-k legkártékonyabb hatásait (emberi méltóságukat feladni kényszerülő szereplők, a cinizmus favorizálása stb.) alig karcolták. Zsolt levezeti, hogy az NMHH csupán ürügyként hivatkozott a gyerekek védelmére a büntetések kiszabásakor, hogy valamiképpen a működés látszatát keltse, és annak az illúzióját, hogy ura a helyzetnek.
Szembetűnő az éles kritika, hiszen a könyvet az NMHH adta ki. Ennyire megengedő volna a szigorú hatóság? Lehet, bár én inkább arra gyanakszom, hogy nem elég tüzetesen olvasták a kéziratot. Ezt erősíti, hogy a szöveg feltűnően szerkesztetlen, egy-egy mondatnak, bekezdésnek többször is neki kell rugaszkodni, hogy minden a helyére kerüljön az olvasóban. (Talán megérte volna a munkát, hogy a könyv olvasmányos legyen, mert így esélytelen a szerző által joggal hiányolt társadalmi disputa beindítására.) Aztán már csak a borítógrafikára kell egy pillantást vetnünk, amelyet szemmel láthatóan egy photoshopban kevéssé járatos hivatalnok desktop publishingolt össze, hogy meggyőződésünkké váljon: a könyv csupán egy feladat letudása az NMHH részéről. Pipa valamelyik rubrikába. Kár, mert a Zsolt Péter és kollégái által belefektetett médiaszociológusi munka impozáns és hiánypótló.
Zsolt Péter: Hírnév! Jólét! VV! Képernyő- és valóságshow-kutatás. NMHH, 2013, 224 oldal, ár nélkül
