Azok hol egy szenvedésekkel teli 20. századi gyerekkorba (A kilencedik, 2006), hol egy erotikus kalandokban és képzelgésekben gazdag ifjúkorba (Az élősködő, 1997), majd pedig egy Nyugat-Európában utcazenéléssel töltött felnőttkorba (Bagatell, 2000) kalauzoltak el, míg a Másik halálban szintén volt utcazenész a főhős, csak most valamivel öregebb (jó negyvenes). És szintén férfi, szintén magyar, és szintén a szerzővel kortárs alak. Az olvasó, ha önéletrajzi ihletésűként akarja olvasni a könyvet, könnyen megteheti: Barnás főhőse Barnáshoz hasonlóan egyszerre irodalmár, utcazenész és a kétezres években múzeumi dolgozó.
A Másik halál főhőse a kétezres évek Budapestjének utcáit rója - szó szerint. Hiszen, mint ez már a legelső lapon kiderül, számára kitüntetett fontosságú, sőt kényszeres cselekvés a sétálás. Lefekvés előtt rendre rituális sétára indul a belvárosban (főleg a pesti részeken), külön "útvonalai" vannak, rendszeresen kószál a Margitszigeten. Teremőri munkája - tanári állásait feladta - egy hatodik kerületi galériában (azaz zárt térben) úgy válik számára "belakhatóvá", hogy folyamatosan cirkálhat egy nagy teremben. A Másik halál ennyiben a kényszeres járkálások könyve, a staccato ütemben végzett kényszercselekvéseké: a főhős folyton mozog (bár végül mindig ugyanoda érkezik vissza), és közben mindent és mindenkit megfigyel: utcai járókelőket, lépcsőházban felbukkanó szomszédokat, munkatársakat és galérialátogatókat, sőt saját magát is. Az erőltetetten kifelé fordított figyelmet ugyanis újra és újra megtörik a homályban maradt belső nyugtalanító híradásai, azaz amnéziás pillanatok, melyek váratlanul törnek a főhősre. Néha hallucinál, remeg a keze (talán a túl sok alkoholtól), nyakán pedig jóindulatú daganat nő, amit környezete elől gondosan titkol.
Az elbeszélés módja jól tükrözi ezt a kieső tudatállapotokkal tarkított, passzív kényszerességet: bonyolult, szaggatott és lassú történetmesélést kapunk, ahol a cselekmény inkább araszol, mint halad, ami különösen frusztráló tud lenni az első pár tucat oldalon, amikor a közelmúlt eseményeire történő visszatekintés (Genfben kezdődő barátság egy német pincérrel) követhető ugyan, ám az elbeszélés jelenével (a galériában végzett munkával) kapcsolatos információk hada még teljesen rendezetlen. Barnás szereti információhiányos állapotban tartani az olvasót, már a bekezdéseinek is gyakran késleltetésen alapuló dramaturgiai íve van (azaz a lényeget csak 8-9 sorral később tudjuk meg), de ugyanezt a megoldást követi a szöveg egészének a szerkezetében is. Barnás az első oldalakon szimultán zúdítja ránk az információkat mind a közeli, mind a távoli múltról, ami azt eredményezi, hogy a máskülönben az események időrendi sorrendjét többé-kevésbé követő narráció során először a távolabbi múlt (a Genfben kezdődő barátság) mozaikképei állnak össze, majd az azt időben követő pesti munkakeresés évei, és így jutunk el végül a könyv utolsó harmadában a galériabeli Grófnő vagy Németh úr végig jelen lévő, ám addig enigmatikus alakjainak a maguk teljességében való kirajzolódásáig. Barnás a könyv során valahogy úgy varrja el a szálakat, ahogy szép lassan összehúzunk egy cipzárt. Az összetartozó információknak a könyv egészében való szétterítése, majd összezárása és a gyakran asszociáción alapuló elbeszélői logika - ami széttördeli és egybevegyíti a különféle idősíkokat - nagyfokú koncentrációt kíván az olvasótól, és félig-meddig nyomozássá teszi az olvasást.
A Grófnő amúgy a regény egyik titkos főszereplője: nemcsak Esterházy-sarj, a 20. századi magyar történelem élő szemtanúja, volt bádogos és Ottlik nagy barátja, hanem - a szintén titkos főszereplő Michaelhez, a német pincérhez hasonlóan - sokban hozzájárul a baljós hangulathoz. Ugyanis mindketten a főhős lelki társai, valamiféle alteregók, és végül mindketten a halált választják. A könyv amúgy is bővelkedik a különféle testi-lelki nyavalyák gyötörte hősökben: az egyik szomszéd tolókocsis, a másik rákos, az utcán megfigyelt alakok jó része pedig beteg vagy fizikai agresszió áldozata, esetleg elkövetője. Halál felé tartó könyv a Másik halál, ahol gyakorlatilag minden pusztulásra van ítélve, ami jó: meghalnak a lelki társak, a második otthonná vált galériát felszámolják, és hiába kap a főhős végül ösztöndíjat New Yorkba, egy szinte minden eddiginél hevenyebb rosszullét, egy durva hallucináció (vagy látászavar?) és az otthoni lakásra hajazó ösztöndíjas szoba arra utalnak: nem biztos, hogy van kiút.
A hol teremőrként, hol utcazenészként, sofőrként, takarítóként és egyéb rosszul fizetett állásokban dolgozó értelmiségi alakja - aki inkább a függetlenséget választja, mintsem a "karriert", miközben az alkoholba menekül - sokban rokon a szocializmus egyik markáns ellenzéki értelmiségi típusával, akit Közép-Európában sokan megírtak, így például Hajnóczy Péter vagy Jáchym Topol. A Másik halál azonban nem nemzedéki regény. Barnás könyve nagyon jól érzékeltet egy olyan általánosabb helyzetet, amikor a hős a napi rutinjain kívül nem tudja önnön állapotát kontrollálni, amikor valami nyugtalanító belső változás zajlik benne, amire nincsen rálátása, amit nem tud irányítani, sem megnevezni, csak passzívan elszenvedni, tehetetlenül asszisztálni hozzá és dokumentálni. Amikor az energiák valahol odabenn ragadnak, és csak kényszercselekvéseken, testi nyavalyákon, alkoholmámorokon, szorongásos állapotokon és a világ sötét szemléletén keresztül adnak hírt magukról. Remények nélküli könyv - de pontos és szép.
Kalligram, 2012, 304 oldal, 2800 Ft
