KÖNYVMELLÉKLET - kritika

Rossz viccek

Kemény Zsófi: Nyelni

Könyv

Négy évvel ezelőtt, amikor a fiatal ellenállók elfoglalták a Színház- és Filmművészeti Egyetem épületét, aztán majd bő két hónap múlva az ostrom véget ért, itt-ott elhangzott: bárhogy is végződött a történet, azok, akik ott voltak a dicsőséges hetven napon, örök élményeket és tanulságokat szereztek, amikről előbb-utóbb színdarabokban, filmekben, regényekben hallunk újra. Akkor talán senki nem számított arra, hogy az egyik ilyen feldolgozás – mellesleg a nővéréé, Lilié után – Kemény Zsófitól érkezik.

A Nyelni pink borítóján egy meztelenség miatt kitakart Ins­tagram-posztot látunk, de annyi azért kivehető, hogy a „blőrözött” alakok felnőttes dolgokat művelnek. Hát ilyen ez a regény is: polgárpukkasztást ígér, de végül vastag homályban hagyja az olvasóját. A Nyelni „a nagy múltú Szexművészeti Egyetemről” szól, ahová nehéz bekerülni, akinek viszont sikerül, egy csapásra részévé válhat a titkos elit értelmiségnek, amely birtokában van a szenzualitásról és az érzéki szabadságról szóló minden tudásnak. Ide szeretne felvételt nyerni a regény főhőse, Vigh Teofil is – igen, tényleg így hívják –, aki arrogáns, de nem túl eszes, feltűnősködő, de ambíció nélküli, pornófüggő fiatal. Korunk gyermeke, ahogy ezt Kemény Zsófi elképzeli. Teó természetesen nem jut át a rostán, de megtalálja a fizikailag is titkos egyetem bejáratát egy kisboltban, így aztán furcsa módon mégis beiratkozhat. Lassan hömpölyög a cselekmény – és szóviccekből, félig sült aforizmákból és egyéb szellemtelen szellemességekből álló hordalékot hagy maga után –, míg egy nap kiderül, hogy a Szexművészeti Egyetemet el akarja foglalni a konzervatív kormány, hogy a színes-szagos szexművészetet a kereszténységgel kompatibilis misszionáriuspózra és monogámiára szűkítse le.

Hiába tűnik viccesnek Szexművészeti Egyetemként azonosítani a Színművészetit, Kemény Zsófi regényében az egymást túlságosan fedő allegóriából végül nem lesz semmi: értjük, hogy a szerző arra a nem túl eredeti gondolatra alapoz, hogy az élet, a művészet és az érzékiség lényege valahol összeér, valódi élet pedig a másik kettő nélkül nem létezik. Csak hát nem érezzük, hogy Kemény Zsófi ennek a szakrális művészet­eszménynek bármilyen részét felvillantaná a hűtőmágnesre való, hanyagul odavetett szellemességek mellett.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.