Magyar Narancs: Könyved egyszerre műelemzés, recepciótörténet, valamint hely-, kor-, személyiség- és pályarajz. Mi volt a szándékod, mikor nekikezdtél?
Keresztesi József: Kiadói felkérésre álltam neki. Korábban sokat foglalkoztam Rubinnal, ebből egy-két anyag meg is jelent, de nyilvánvaló volt számomra, hogy nem elég összegereblyéznem a régi írásokat. Ráadásul ott volt a hagyaték is, amit megtekinthettem, illetve Hafner Zoltán többórás, mindeddig publikálatlan interjúja Rubinnal. Egyszóval rendelkezésemre állt egy csomó anyag, ami korábban nem volt publikus, innentől tehát hülyeség lett volna csak arra támaszkodni, ami már megjelent. Személyes, esszészerű könyvet akartam, ami hol sikerült, hol nem, de hát ez attól is függ, miről írsz: ha például éppen két szövegverziót hasonlítasz össze, akkor ott nyilván nehezebb személyes hangot megütni. Egyrészt Rubin olvasásához adok szempontokat, másrészt igyekszem összefoglalni a könyvek keletkezés-, kiadás- és fogadtatástörténetét. Külön fejezetet szenteltem a Csirkejáték utóéletének, hogy miként fedezik fel újra és újra, noha mégsem következik be áttörés egészen a 2009-es német kiadásig. Emellett az élettörténet, a szellemi pályarajz nagyjából rekonstruálható belőle, és arra is igyekszem választ találni, hogy mi vezethette őt a rendszerváltás körül a szélsőjobbhoz, Csurka köréhez.
MN: És mi?
KJ: Az, hogy a saját származását - apai ágról zsidó volt, az édesapja munkaszolgálatosként tűnt el - traumaként élte meg, kényelmetlen helyzetként, amellyel nem tudott és nem is akart mit kezdeni. Ennek a hárításnak a nyomai egyébként pontosan kimutathatóak a regényeiben is. Regényíróként legfőbb témája voltaképpen saját maga volt: mélyreható és minden kozmetikázástól mentes öndiagnózist tudott adni. Aztán a rendszerváltás környékén a származás kérdése hirtelen más kontextusba került, ő pedig rossz válaszokat adott erre a kihívásra.
MN: A személyes ismeretség vagy a kutatás határozta meg jobban a Rubinról alkotott képed? Egyáltalán, volt-e valami feszültség a kettő közt?
Fotó: Sióréti Gábor
KJ: Túlzottan jól nem ismertem. Egyszer találkoztam vele, bár elég sokat beszéltünk korábban telefonon. Ez nem barátság volt, inkább valami vegyes, hullámzó viszony. A róla kialakult képemre a legnagyobb hatást a publikálatlan anyagok gyakorolták. A személyes iratok, a levelezés, a történetek, amelyeket másoktól hallottam, illetve az a hosszú, magnóra mondott interjú. Ezekből úgy-ahogy föltárul a családtörténete, a személyes viszonyai és főleg a Pilinszkyhez fűződő barátsága - ő bajtársiasságnak nevezte -, amely nagyon hosszú és nagyon szoros kapcsolat volt. És mindemellett persze kiderül a rettenetes bizalmatlansága mindenkivel, az egész világgal szemben, velem szemben is. Az élettörténetből megpróbáltam kiolvasni, honnan eredhetett ez, mi lehetett az oka. Igazából ezekből, és nem a személyes beszélgetéseinkből tudtam összerakni valamiféle képet magamnak.
MN: Sok mindent írt Rubin, többek közt rádiójegyzetet, filmkritikát, verset, ám a legtöbbel viszonylag hamar felhagyott. Mi lehetett ennek az oka?
KJ: Rubin elsősorban prózaírónak tartotta magát. Fönnmaradtak iratok a hagyatékban, amelyek arról tanúskodnak, hogy nem teljesített szerződéseket, vagy éppen visszaadtak neki forgatókönyvet, mert nem találták megfilmesítésre alkalmasnak. ' akkor levált erről. Volt egy időszak, amikor filmes tárgyú esszéket közöl, majd hirtelen abbahagyja. Irodalomkritikákat ír, de azzal is felhagy. A nehéz természete valószínűleg közrejátszott abban, hogy könnyen szakított körökkel, szerkesztőségekkel vagy akár személyekkel.
MN: Prózát elég keveset írt, azt a keveset viszont rengeteget javítgatta.
KJ: Valóban, a Csirkejátékot markánsan újraírta. Ha az ember összeveti a két szövegváltozatot, rögtön látni, hogy a zárófejezetet, ami az első kiadásban egy politikai kompromisszum eredménye volt, kicserélte. Szerintem tudta, hogy amint lehetősége adódik rá, átírja a befejezést. Viszont végül - és ez az, ami igazán különleges - az egész könyvet mondatról mondatra újrastilizálta egy modernebb stíluseszmény jegyében. Én megpróbáltam egy darabon végigzongorázni, hogy milyen típusú változtatásokat hajt végre: ez tulajdonképpen olyanféle átírás, mint amit Szabó Lőrinc végzett el az első két kötetén. Keveset írt, nagyon kényes volt minden apróságra, és minden gesztust megpróbált az uralma alatt tartani - ez szerintem onnan ered, hogy ő lírikusként viszonyult a szövegekhez; annak idején költőként is indult. A Csirkejátékot és a Római Egyest, ezt a két vékonyka kisregényt szinte fejből tudta. Ezekben a könyvekben minden apró motívumnak megvan a pontos helye, a szerepe, és esetleg sok-sok oldallal később jön csak visszacsatolás (a két regényről bővebben éppen Keresztesi értekezett nálunk: James Dean és a fényes szelek, Magyar Narancs, 2006. július 20. - a szerk.).
MN: Utolsó könyve, az Aprószentek - melyet most vehet először kezébe az olvasó - befejezetlen maradt, pedig mindegy ötven évet dolgozott rajta.
KJ: Tulajdonképpen egy riportregény és egy szubjektív napló keveréke ez a könyv, bár igazából nem lehet meghatározni, hiszen sosem készült el. Rubin többek közt beleírja saját magát is mint írót, aki nyomoz az események után. A történet ugyanis a törökszentmiklósi sorozatgyilkosságon alapul, melyet legutóbb Legát Tibor cikksorozata dolgozott fel itt, a Narancsban (a három rész: Halálkút; "Piroskával mindég baj volt"; A népköztársaság nevében; 2012/16-18. szám - a szerk.). Röviden annyit róla, hogy az ötvenes években fiatal lánygyermekek tűnnek el Törökszentmiklóson. Iszonyatos a feszültség a városban, mindenféle pletykák szárnyra kapnak, például a zsidó vérvád is, vagy hogy az oroszok rabolták el a lányokat, és fellőtték őket a világűrbe kísérleti céllal. Majd letartóztatnak egy fiatal lányt, Jancsó Piroskát, akit végül ki is végeznek, az anyját pedig bűnrészesség vádjával életfogytiglanra ítélik. Rubin a hatvanas évek elején találkozik ezzel az esettel a rendőrségi múzeumban, furcsa vonzódást kezd érezni a lány iránt, és utána akar járni a dolognak. Ez a mazochisztikus vonzalom a nők iránt megjelenik a többi Rubin-regényben is: a Csirkejáték hőse az őrületig gyötri magát a szerelmével, a Római Egyesben pedig egy fogorvosnő a női fél, akiről ki is derül, hogy szadista hajlamai vannak.
Leutazik tehát Törökszentmiklósra, és igyekszik mindenkivel beszélni, aki érintett volt az ügyben. Jancsó Piroska második, később visszavont tanúvallomása alapján az volt a feltevése, hogy ezeket a gyilkosságokat a lány szovjet katonák közreműködésével követte el. Végig meg is maradt ezen a vonalon, de hát semmi esélye nem volt, hogy feltárja. Nem akarta lezárni a dolgot, amíg megnyugtatóan utána nem jár, viszont minden visszautasítás, minden zsákutca épp a kiinduló gyanút erősítette benne. Ennek, valamint az alkotóerő fogyatkozásának köszönhető, hogy a szöveg darabokra hullik, és olyan az egész, mint egy nagy kirakós játék, amiből hiányoznak fontos részletek. Ez a törmelékesség éppenséggel az erényének vagy a hibájának is tekinthető, attól függ, milyen előfeltevésekkel közelítünk hozzá. És persze ez nem egy hiteles, a szerző által jóváhagyott kiadás, mi több, ha ezt Rubin látja valahonnan, most valószínűleg roppant elégedetlen és sértett lehet.
MN: Hiszen borzasztó érzékeny volt az írásaira és a szerkesztői munkára! Te viszont több helyen hozzányúltál a töredékben marad szöveghez. Mennyire tartottad szem előtt az ő esetleges aggályait?
KJ: Igazából nem tudtam szem előtt tartani, hiszen nem volt a könyvhöz vezérfonál. Az anyagot első körben Siklós Péter, a hagyaték örököse állította össze, én ezt a munkát folytattam. A szövegbe nem nyúltam bele, de beillesztettem töredékben maradt részeket. Valamiféle "itt a piros, hol a piros"-t kellett játszani vele, ugyanis az utolsó egyharmada olyan szemelvényekből áll össze, melyeknek meghatározott sorrendjük sincsen. A könyv záró fejezete például egy esszé, amit Siklós Péter illesztett az anyaghoz: ezt Rubin egy ösztöndíjpályázathoz írta, és elég sokat megvilágít az előfeltevéseiből. Tulajdonképpen nem volt mit csinálni: vagy végigjátsszuk ezt a puzzle-játékot, vagy nincs könyv. Vagy esetleg föl lehetett volna tenni az internetre a sok töredéket, hogy csináljon vele mindenki, amit akar. A kéziratban lévő különböző variációk közül természetesen - ahol lehetett - az utolsó, tisztázott szövegváltozatot vettük figyelembe, de ez a kötet nyilvánvalóan mégsem egy lezárt és lekerekített Rubin-regény.
MN: Nem csak a két Rubin-könyvnek lehet most örülni: első drámád az Örkény Színház pályázatán megosztott harmadik helyezett lett, majd a dramaturgoktól Vilmos-díjat kapott.
KJ: Régebben írtam már szkeccseket, amelyeket felolvasószínház keretében adtak elő a Néprajzi Múzeum egy kiállításán. De már régóta terveztem, hogy drámát írok, végeztem is hozzá előtanulmányokat, afféle önképzést. Szóval ez a darab nem kifejezetten a pályázatra íródott: támadt egy ötletem, nekiültem, és a két felvonásból eggyel el is készültem. Aztán félre kellett tennem, mivel szabadúszó vagyok, akinek be kell osztania az idejét. A drámapályázat tulajdonképpen azért jött kapóra, mert adott egy konkrét határidőt, amikorra be kellett fejeznem a munkát. Maga a Holtszezon tragikomédia volna, igyekeztem egy hagyományos tragédiai ívet ironikus elemekkel ellenpontozni. Vannak benne dalbetétek, kórusszövegek meg különböző eltávolító effektek. Az egész egy szupermarketben játszódik, és valamiféle Kohlhaas Mihály-történet, amelyben különböző égi és pokoli erők is szerepet kapnak. Ez a darab voltaképpen egy vegyes vágott: igazából valami olyasmit akartam, ami engem szórakoztatna, ha a színpadon látnám, és mindent belepakoltam, egyetlen vad ötletnek sem álltam ellen. Hogy mást ne mondjak, például kardoznak benne.
Az Aprószentek kritikája itt olvasható.
