Ablonczy Balázs turanizmusról szóló remek könyvében ezt több okból sem teszi, és ezek közül csupán az egyik szempont, hogy nagyon is virulens, számos következménnyel járó és máig eleven hagyományról ír. Valójában éppen az okozza az elemző nehézségeit, ami oly színessé teszi témáját, vagyis hogy nem valamiféle koherens nézetrendszerről beszélünk; mást és mást értettek turanizmuson mind a mozgalom lelkes résztvevői, mind szigorú kritikusai. Jelenthette a keleti magyar őshaza keresését, keleti rokonaink tudományos igényű vizsgálatát, az ebből levont politikai következtetéseket, netán szövetségesek keresését, kulturális és gazdasági befolyásépítést, ad absurdum délibábos birodalomépítési igények hangoztatását. A Kelet bűvöletében fogant eszme az egyik turanista számára csupán szerény igényű tudományos ismeretterjesztéssel volt egyenértékű, míg mások már új turáni képzőművészeti és dizájnstíluson dolgoztak, s akadt, akinek a célja a teljes magyar társadalom turáni alapokra helyezése volt, beleértve a történelmi egyházak (no meg az akadémiai tudományosság) gyámkodásától való megszabadulást és egyfajta újpogányság követését. Kétségtelen, ez utóbbi elképzelés már jelentősen túlmutat azon a turanista mainstreamen, ami – a könyv által is gazdagon illusztrált előzmények után – a Turáni Társaság 1910. november 26-i megalakításához vezetett. Ez legalább 1918-ig megkerülhetetlen jelentőségű volt, s még egészen 1945-ig fontos szerepet játszott a közéletben (vezetői között mindenekelőtt Pekár Gyulát és Paikert Alajost említenénk). A tízes évektől a háború végéig szinte alig volt olyan miniszterelnöke az országnak, aki ne vett volna részt valamilyen szinten a turanista mozgalomban, s közülük, mondjuk, Gömbös Gyula vagy Teleki Pál érdeklődése messze túlmutatott a puszta protokolláris elkötelezettségen. Másik oldalról a Turáni Társaság tagja volt Berinkey Dénes, Károlyi miniszterelnöke, sőt Zsedényi Béla is, a Debrecenben 1944 végén megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke.
Ablonczy, aki gondosan felsorolja a turanizmus témájában kutató elődeit, a maga minden korábbinál nagyobb igényű munkájának elkészítéséhez kéttucatnyi levéltárat és számos magángyűjteményt bogarászott végig, és ezekből rendkívül gazdag nyersanyagot bányászott elő. Az olvasó szerencséje, hogy ebből remek stílusú, olvasmányos könyvet sikerült írnia, amelyben önmagukban is tanulságos, sokszor anekdotikus betétek, kisebb-nagyobb sztorik segítenek értelmezni a turanizmus számtalan mellékszálra ágazó históriáját. Az olvasó pedig derül, amikor például Ablonczy a keleti expedícióira magával tudósokat is cipelő, ám velük keveset törődő arisztokrata egyik útját így jellemzi: „A visszaemlékezéseket, naplókat olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy Zichy kompániájához képest a fellázadt Bounty hadihajó egy jógakurzus helyszíne lehetett.”
A könyv lapjain persze az is feltárul, hogy a turáni kapcsolatok hangsúlyozása már akkor sem csupán a török–tatár–mongol hipotetikus (egyszerre lelki, alkatbéli, embertani és nyelvi értelemben is tételezett) rokonság kutatását vagy propagálását jelentette. Akadtak bőven, akik számára a finnugor rokon népek is részei voltak a tágan értelmezett turáni közösségnek, mások távolabb, a Kaukázusban, Mezopotámiában, Indiában, Koreában, pláne Japánban keresték rokonainkat, szélsőséges esetben az épülő turanista „erdei birodalom” hídfőállásait. S bár a turanista mozgalom genezisére is hatott az akkor Vámbéry Ármin orientalista, illetve Hunfalvy Pál és Budenz József nyelvtudósok és híveik között dúló ugor–török háború, mégis korunk neoturanistáinak a finnugor rokonságot elutasító nézetei még a néhai mozgalmon belül is csupán egy hangos kisebbséget reprezentáltak. Nem kérdéses, hogy bár a mozgalomban sokszor nagyra becsült tudósok is részt vettek, a turanizmus által felvetett tudományos dilemmákat idővel egyre inkább a mozgalmon, sőt e gondolatkörön kívül elemezték tovább – s ennek csupán egyik oka volt, hogy 1945 után a teljes egyesületi élettel együtt a turanista mozgalmat is felszámolták.
A könyv egyik legizgalmasabb fejezete a turanista mozgalom s azon belül is a mainstreammel egyre inkább szembehelyezkedő turáni extremisták aktivitását, az eszme szinte búvópatakszerű jelenlétét tárgyalja Rákosi és főleg Kádár Magyarországán, ahol diszkrét formában igenis jelen lehettek a turanista nézetek, legyen bár szó naiv népiségtörténetről, alternatív eredethipotézisekről vagy a kun identitás feltámasztásáról. Az emigrációba menekült, gyakorta szélsőjobboldali politikai hátterű turanisták befolyása sem szűnik meg itthon, sőt a Kádárrendszer érett és késői szakaszában, megfelelő közvetítők segítségével még erősödik is. A szerző joggal ír itt Baráth Tibor, Padányi Viktor, Badiny Jós Ferenc s pláne Bobula Ida erősödő hazai hatásáról, különös tekintettel a sumer–magyar rokonság propagálására, amire a korszak elismert szaktudósainak (pl. Komoróczy Gézának) is válaszolnia kellett. Ablonczy könyvének témája egészen a jelenig nyúlik, hiszen ez az évtized látszólag meghozta a turanizmus kései diadalát. A turáni hagyományőrzés különböző formái (a barantától a Kurultájig), a közterületeken gomba módra szaporodó rovásírás és annak iskolai tananyagba kerülése ugyanúgy a régi turanista álmok beteljesülésének tűnik, mint a mostani rezsim keleti nyitása, a Jobbiktól átemelt turanista témák hangoztatása és kormányfőnk minden ízében a Keletre tekintő hatalmi ambíciói. Alighanem igazat kell adnunk a szerzőnek, aki szerint természetesen sem Orbán, sem Vona nem turanista politikusok, mégis olyan beszédmódot használnak, mely a turanizmus – e remek könyvben bízvást tanulmányozható – retorikai elemeiből merít.
Jaffa, 2016, 296 oldal, 3490 Ft
