A 19. század végén két nő egymásba szeret, aztán több mint öt évtizeden át élet- és üzlettársakként egy hajótársaság élén állnak: ez a történet fikcióként is izgalmas lenne. De Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs valóban léteztek. A szerzőnek ez a harmadik magyarul megjelent regénye, a fordítás az előző kettőhöz (Lélegezz, Anyám ajándékai) hasonlóan Petrikovics Edit munkája. A szöveg nőtörténeti és LMBTQ-történeti szempontból egyaránt kiemelt jelentőségű.
Az 1950-es évek Magyarországa és a Rákosi-rendszer kapcsán rögtön a mindent elborító Rákosi-képek ugranak be, közöttük az, amelyiken a hős egy búzamezőn kalászokat fogdos, meg persze az, hogy „Sztálin legjobb magyar tanítványához” köthető az ötvenes évek Magyarországán a „személyi kultusz időszaka”. Szinte halljuk az „éljen Rákosi” skandálást az ütemes tapssal.
Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmányélményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.
Az utókor korántsem elfogulatlan emlékezetében Horthy Miklós zömmel Magyarország kormányzójaként él, aki többnyire fess altengernagyi egyenruhában feszít, esetleg fehér lován léptet. Tette is mindezt 24 és fél éven keresztül, egy tengerrel nem bíró ország („király nélküli királyság”) államfőjeként.
Egyre-másra jelennek meg, nálunk és világszerte is az olvasási hajlandóság visszaeséséről tudósító felmérések. Tényleg leszokunk az olvasásról, és vége lesz kultúránknak, vagy csak más forrásokból szerezzük meg ugyanazon tartalmakat?
Külföldön élő barátom mutatta büszkén Marc Chagall Ma Vie (Életem) című önéletrajzának első kiadását, amelyet egy budapesti antikváriumban talált.
A régi bérházban, ahol élnek, Bence és Laura szerint az olyan furcsaságok, mint a recsegő parketta vagy a váratlanul megszólaló rádió, kísértetek jelenlétére utal.
Sötétség és káosz. Szerencsétlen első benyomás ez, főképp az évek óta nagy izgalommal várt új Petőfi-állandó egyetlen és legfontosabb célkitűzését, a nemzeti idol népszerűsítését tekintve. Nem tudni, hol ment ennyire félre. A tárlaton kiváló szakemberek sora dolgozott: Kalla Zsuzsa, aki az előző állandó tárlat kurátora, Mag Ildikó látványtervező és Szmolka Zoltán grafikus, akik eddig szakmailag elismert kiállítások sorát jegyezték.
A világ nyugati részén a feminizmus már a #metoo negyedik hullámánál tart, és fókuszában a keresztény-fundamentalista visszacsapás miatt egyre inkább a reprodukciós jogok állnak. A világ keleti részének egyes országaiban azonban, a muszlim-fundamentalista visszacsapás miatt a nőknek újra olyan első hullámos célokért kell küzdeniük, mint az (otthonon kívüli) munkavállalás, a tanulás, vagy éppenséggel a puszta közterületi tartózkodás, a szabad mozgás.
Harry – és szellemírója, J. R. Moehringer – gondosan megírt művét, a Tartalékot (Spare) a könyvesboltokban a bulvár/önéletrajz témájú köteteknél találhatjuk, de lehetne a népszerű történelem vagy akár a pszichológia polcán is. Harry nem írhat önéletrajzot anélkül, hogy ne az őt körülvevő intézményről írjon, hiszen a könyv fő- és mellékszereplői a történelem részesei.
Érteni nem nehéz, az ember belejön. „Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend / A szobában lakik itt bent?” Aki például nem érti, márpedig elsőre senki sem érti, a „kend”-et, az Anyám tyúkjával való találkozás kitűnő alkalmat jelent, hogy megtanulja. Eredetileg éppen arra akartam példának hozni a verset, hogy van, amit még az ovisok is pontosan értenek.
Hogyan lehetséges anélkül beszélni a személyes múltról, hogy az alanyiság túlságosan is eluralkodna a szövegeken?
