Nincs elbeszélő, csak mindenható válogató, aki csetüzeneteket tesz egymás mellé, ezekből alakul a csetregény. A legtöbb szereplő egyetemista vagy önkéntes munkás, illetve öcs, ikertestvér, partner. Borisz, Elek, Jácint, Andrea és a többiek legfontosabb programja az olasz egyetemi városban a drogozás és az ivás más kelet-európaiakkal, olykor kis-ázsiaiakkal. Ismerkedés narkózás közben, szex és ritkán városnézés, szétcsapott állapotban: „Megvártuk míg becsavar a sav majd elmentünk a kapucinus kriptába, ahol több száz múmia pihen egy föld alatti folyosórendszerben. Elszáradt, kétszáz éves arcokkal néztünk farkasszemet…”
Máskor fürdenek a tengerben, filmet forgatnak vagy magyarázatot keresnek arra, hogy miért alakul így az életük, ahelyett, hogy az ottlétük hivatalosan támogatott célja szerint kiterjedt nemzetközi kapcsolatokat építenének. A csetüzeneteik nagyrészt ezekről a sztorikról szólnak, csak érintőleg a tanulmányaikról, munkájukról, az „univerzum nagy kérdéseiről”, „meg a többi kozmikus faszságról”. Vagy arról, hogy mi van ezzel „a lélek a mennybe jut” dologgal. Olyanokon merengenek, hogy a demensként meghalt emberek leépült vagy fiatalkori agyukkal születnek-e újjá, vagy az áll-e, hogy „a mi kis csökönyös érzékszerveinkkel a világegyetemnek csak egy egészen apró darabkáját látjuk, és ebből következtetünk (valszeg full hibásan) a többire.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
