Az önéletrajzi regényfolyam hatodik (záró) kötetét a magyar közönség szinte pontosan tíz évvel az eredeti megjelenése után veheti kézbe. A könyv egy olyan rendkívüli vállalkozás lenyomata, összegzése, amelynek a hatása azóta is érzékelhető az irodalomban, holott a regények megjelenése idején több kritikai jóslat utalt arra, hogy a Knausgård-jelenség tiszavirág-életű lesz.
1747-ben egy 18 éves lánynak, aki egy ismeretlen férfitól esik teherbe egy sötét londoni sikátorban, nem sok esélye van megmutatni, hogy milyen anya is lenne valójában.
„Kukorelly Endre magyar író, költő. 1951-ben született. Még nem halt meg. De meg fog.”
Számos aspektusból elemezték már korunk világjárványát; ezt az analízist egy kül- és biztonságpolitikai szakértőnek köszönhetjük.
Hogyan lehetséges az, hogy ha valaki olvasta A Karamazov testvéreket, mégsem emlékszik rá?
Kacey és Mickey nővérek Philadelphia egyik elátkozott szegletében. Egyikük drogfüggő, másikuk rendőr.
A kötet vegyes halmaz, elemei hullámzó, hol jobban, hol kevésbé eltalált rövidkék.
A történelmet azok írják, akik ismerik, és hajlandók megszegni a szabályokat, áll a borítón.
„Tudom, hogy ezen a napon boldognak kellene lennünk” – indul a Fókák című hosszabb, gyászfeldolgozó novella, a kötet egyik legerősebb, épp középre szerkesztett szövege, a kötet magja.
Elképesztő gyorsasággal épülnek a világban a határt kijelölő és megerősítő kerítések – Tim Marshall brit újságíró e könyvében pontosan azt taglalja, hogyan jött létre a mind kisebb darabokra szabdalt világunk.
A címet olvasva azok az építészettel összefüggő, de akár építészetnek is nevezhető tevékenységek jutnak eszünkbe, mint a tereprendezés, a folyószabályozás, az erdősítés vagy éppen az erdőirtás.
