Volt egy időszak a magyar irodalomban, amikor mindenki a Mészöly-kispróza köpönyegéből igyekezett több-kevesebb sikerrel kibújni, később az összes fiatal prózaíró Bodor Ádám-novellákat akart írni. Most úgy tűnhet – bár különutasok persze akadnak –, hogy Szvoren Edina és Tóth Krisztina mutat utat.
Harag Anita novelláinak is. Nem mintha az Évszakhoz képest hűvösebb szövegei utánérzések lennének, de tény, hogy elég határozottan utal a kortárs irodalmon belüli kontextusára vagy pozíciójára ez a debütáló kötet, az elmúlt év egyik leghangosabb kritikai sikert kiváltó pályakezdése. Egységes minőségű, jól kidolgozott nyelven megszólaló, tudatos írói munka ez, a meglepetést lehet belőle hiányolni esetleg, az átgondoltságot és az aprómunkát nemigen.
A tizenhárom rövid novella – egytől egyig veszteség- és szorongástörténetek – nem rendeződik ciklusokba, és a vékony kötet egyvégtében is könnyen elolvasható. Sok benne a motivikus játék, vannak visszatérő mondatok, metaforák, egymásra rímelő szereplők. A nyitó darab, az Ásványvíz rögtön egy tragikus családi történetbe dobja be az olvasót – a nagymama halálának körülményei bontakoznak ki benne, és hívnak elő múltbeli traumákat. Nem ez a legerősebb írás, de a generációk (jellemzően lányok és anyák, unokák és nagymamák) közötti ambivalens viszonyt, ami aztán számos másik novella témája lesz, jól felvezeti.
Harag világában nemigen akadnak sikertörténetek, és a szerző sem igyekszik feltétlenül humorral vagy legalább némi kafkai, sötét iróniával enyhíteni a szereplők nyomorúságán, szemben Szvoren vagy Tóth novellisztikájával; Szvorennél a karakteres nyelv kitermeli a maga komikus momentumait, Tóthnál pedig nem ritkák a groteszkbe oldódó helyzetjátékok. Talán Harag novelláinak is jót tenne egy kevés lazítás, annál is inkább, mert amelyikben legalább halványan felsejlik ilyesmi, ott rögtön megképződik egy újabb réteg a történeten. Az egyik legjobb novellában, a Székesfehérvártól nyugatra címűben például a szomszédok repetitív megjelenése, ahogyan kisszerű követeléseikkel megzavarják a gyászmunkában lévő főszereplőt, nemcsak az adott helyzetre, hanem az elveszített apa életkörülményeire, alkoholfüggőségére is rámutat.
Harag kisprózája feltűnően ökonomikusan bánik a nyelvvel. Mondatai nem a díszítettségükkel vagy a meglepő fordulataikkal hatnak – éppen Tóth Krisztina mondta róluk, hogy „szárazak” és „kopogóan pontosak” –, hanem azzal, hogy éppen akkor hangzanak el, amikor szükség van rájuk. A Harag-mondat nem a legfülbemászóbb nyelvi képződmény, sőt, paradox módon éppen monotonitása és színtelensége válik kirívóvá sokszor. „Látod? Követem az irányt, amerre mutat, de nem látom. Látom, válaszolom.” Így haladunk előre.
Mégsem a redukáltság az, amitől ez a prózanyelv működni kezd és olykor erős reakciókat képes kiváltani, hanem a mondott jólidőzítettség, ami viszont a novellák megkomponáltságával függ össze – és ez az, amitől Harag Anita novellái egyénivé válnak. Míg Szvoren Edinánál a novellamondaté a főszerep, és Tóth Krisztinánál a finom megfigyeléseken és a megújított jelentőségű csattanón van a hangsúly, Haragnál az egyes novellák belső struktúrája az, amin a szöveg hatása áll vagy bukik. Ahol a szerkezet nem tartja meg a novella egészét, ott a történettöredékek és a figurák általában nem állnak meg magukban. Sokat ígér például a Nyaralás, hat betű című novella az egymásra rétegződő veszteségtörténeteivel: jelen idejében egy eseménytelen horgászat zajlik, ám a két komponens között még sincs elég erős kötőanyag, és inkább csak egy novella vázát kapjuk meg, melyet nem sikerül a felütéshez mérhetően súlyos anyaggal megtölteni. Ezzel szemben a másik gyásztörténet, a Minden csütörtökön, októbertől novemberig című írás – amely szintén az apa elvesztésének traumáját dolgozza fel egy dzsúdóedzésre járó kislány szemszögéből – éppen azáltal válik katartikussá, hogy fenn tudja tartani azt a különös feszültséget, mely a felszínen és a mélyebb rétegekben szimultán zajló események összeegyeztethetetlenségéből fakad. Itt sikerül az az írói bravúr, hogy végső soron nem az apa elvesztését feldolgozni vágyó kislány, nem a magányos anya, de nem is a jóképű dzsúdóedző válik főszereplővé, hanem maga a gyász.
Harag novelláiban a legmeghatározóbb hangulati elem a dolgok aprólékos, már-már szédítő részletezéséből kialakuló klausztrofób atmoszféra. A háttér esendő tárgyi világa sokszor épp olyan kiemelt figyelmet kap, mint az előtérben zajló (vagy épp nem zajló) emberi cselekmény. Egy ásványvizes flakon, egy rongyos póló, egy műmellel kibélelt melltartó jelentőségét nagyon plasztikusan mutatja fel Harag. A novellák cselekményének ideje ugyanakkor mindig a valódi történések utáni helyzetre van időzítve. Minden lezajlott már, a konzekvenciák levonásának ideje van, a veszteség tudatosításáé, a sebek nyaldosásáé. Egyik kritikusa egy ablakhoz hasonlította ezeket a szövegeket, ami kinyílik egy pillanatban, és minden előzmény nélkül rálátást ad egy szituációra, majd ugyanilyen hirtelen be is zárul. Valamivel kritikusabban azt lehetne hozzáfűzni, hogy a novelláknak ez a szélsőséges statikussága épp annyi esetben gerjeszt termékeny feszültséget, ahányszor ki is oltja azt, és a kötetben előrehaladva értelemszerűen egyre kiszámíthatóbbá válik.
A rák, az alkoholizmus, a magány, a testi és a lelki szenvedés mindegyik elbeszélésben megjelenik, de nem mindenhol képes a szerző a díszletstátusból kimozdítani ezeket. Többször van olyan érzésünk, mintha csupán valamiféle kötelező nyomasztás eszközei lennének. Igaz, van legalább három vagy négy olyan kiváló novella is a könyvben, ahol a szerző túl tud lendülni mindezen, és igazán emlékezetesen sikerül ezekről a nehéz témákról beszélnie.
Magvető, 2019, 136 oldal, 2999 Ft
