Magyar Narancs: Édesapja kereskedő volt, ezért kereskedelmi szakközépiskolába küldték. Ugyanakkor azt állítja, hogy nem volt más választása, csak az írás.
Nógrádi Gábor: Másik pálya valóban elképzelhetetlen volt. A mélyről jövő belső motivációm már 3–4 éves koromban létezhetett. Anyám nagyon korán megtanított olvasni, és mindig fel is olvasott nekem. Adyt, ami persze egy gyerek számára nemigen értelmezhető. Hogy mi maradt meg bennem Ady indulatából és átkozódásaiból? Talán maga az érzés, ami anyám előadásában belém is átszivárgott. Anyámnak Auschwitzból hazatérve Ady egyfajta kapaszkodót nyújtott. Szegények voltunk, kevés könyvhöz jutottunk hozzá, az Öreg néne őzikéjén kívül Ady volt a könyvespolcunkon. Anyám verseket is írt, elég gyöngéket, és korán meghalt. De valahogy átszivárgott belém a szellemisége, a személyisége. Emlékmécses-gyerek vagyok. Dina Wardi izraeli pszichológus fogalma ez, ő elsősorban a holokauszt-túlélők leszármazottaira alkalmazta, de kiterjeszthető minden nagy tragédiát átélt emberre: a halálból visszajött túlélők gyermekei átveszik a szüleik traumáját, és viszik tovább az üzenetet.
MN: Hogyan érintette, hogy nem tanulhatott?
NG: A kudarcok mindig előrevittek, nélkülük nem született volna meg az úgynevezett életművem. Amikor visszakaptam egy kéziratot, mert volt erre is példa, sosem omlottam össze. Bírni kell. Hajtóerőként használni. De nekem könnyű: gyerekkoromtól ütésálló vagyok. Hiszen például éppen abba a gimnáziumba nem vettek fel jeles tanulóként, amelyet a dédnagyapám és mind a kilenc gyereke egykor támogatott. Persze a technikumból az egyetemre sem jutottam be. Borzasztóan kellett hinni magamban, hogy túléljek.
MN: A könyveinek a többsége, a nehéz témák dacára is tele van humorral, és a végén mindig kisimulnak a dolgok.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
