Üdvözlet a hóhérnak

Írók, irodalom és öngyilkosság a két világháború között

A gazdasági válság, az infláció, a betegségek, a társadalmi feszültségek egyik negatív következménye az öngyilkosságok számának jelentős növekedése lett az I. világháború utáni Magyarországon. Mindez az újságok állandó témája volt, beépült a közbeszédbe, és a társadalmi és lelki folyamatokra érzékeny, illetve az egzisztenciális nehézségekkel gyakran küzdő írókat, költőket is érintette.

Egyértelműen jelzi a jelenség általánossá válását és súlyosságát, hogy 1926-ban a fővárosban dunai mentőállomásokat létesítettek, 1928-ban létrehozták az Életvédelmi Osztályt és az Életvédelmi Otthont, Bethlen István miniszterelnök a parlamentben fel is szólalt a témában, s a kormány még ugyanebben az évben rendeletet hozott, miszerint tizenöt nap elzárással büntetik azt, aki az öngyilkos nevét, a körülményeket és a részleteket nyilvánosságra hozza. De a kiváltó okokon ezek az intézkedések és intézmények – főleg, hogy folyamatos pénzhiánnyal küszködtek – sem segít(h)ettek. Hogy mik lehettek az okok? Arra az írók, költők élete, halála és írásai adhatnak választ.

A logika kevés

Csáth Géza még az első világháború utáni zűrzavaros időkben, a bajai elmeosztályról megszökve követett el sikertelen öngyilkossági kísérletet (miután lelőtte a feleségét), majd nem sokkal később szülővárosa, Szabadka közelében, katonákkal dulakodva vett be gyorsan ható mérget. Csáth az öngyilkossággal a novelláiban (Johanna, 1911) valamint cikkeiben, tanulmányaiban (Öngyilkos művészek, 1906; A vallások és mítoszok pszichológiája, 1913; Az öngyilkosság főpróbája, 1914) is foglalkozott. „Sokszor rettentő csekélységek miatt durran el egy-egy pisztoly és ürül ki a méregpohár. Csekélységek a mi szemünkben, de micsoda hatalmas erőkké nőnek meg az öngyilkos érzékeny idegrendszerében” – írta az Öngyilkos művészek című cikkben. Az 1914-es A lelki betegségek helye a többi betegség között című tanulmányában pedig azt fejtegeti, hogy „az öngyilkosság a leghatalmasabb életvágy, a megalkuvást legkevésbé tűrő primer életösztön munkája. Mert mi lehet nagyobb bizonyítéka az élet mohó kívánásának [mint az] ha nem elégszünk meg a relatív optimummal, amit a mostoha körülmények megengednek, hanem csak a legtöbbel, az ideális optimummal vagyunk hajlandók beérni. Világos és tiszta, ugye­bár?” Csáth tudata az élete vége felé már egészen biztosan nem volt tiszta, de végső soron hű maradt a felvázolt filozófiához: amikor már nem volt lehetőség az ideálisnak vélt életre, inkább a halált választotta.