A helyszínek
Kiderült, amit már tudtunk, hogy egy város tele van színházi lehetőségekkel, legyen az a Folyondár utcai Vasas-sportcsarnok (kísérteties volt belépni a Schaubühne ottani előadására, hatalmas ácsolt lépcsőkön le, aztán egy elfüggönyözött helyen újra fel, mintha tényleg Berlinben lett volna az ember, magán a Lehniner platzon, ahol az előadásnak épületet adó volt Universum mozi áll: a nézőtér pontosan leképezte a zseniális építész, Mendelsohn enyhe beton félkörívét, mellyel az épület a Kurfürstendammra néz), az akusztikai viszonyok azonban ártottak az előadásnak; vagy a Trafó, ahol a Royal Shakespeare Company utazó-Viharjának hullámos díszlete kapott helyett (szolid tájelőadás, voltaképpen egy magasrendű Déryné színházi produkció, amelyben főleg a színes bőrű, csodálatos zenei érzékű színészek, Calibán [Zubin Varla] és Ariel [Gilz Terera] jeleskedtek, az angol birodalom emlékeként az indiai és afrikai rabszolgák a legsokatmondóbb, -dúsabb, legellentmondásosabb figurák); vagy a pétervári Dogyin rendezte előadás számára a Mafilm III-IV. stúdiója, ahol egy hatalmas (fűtött vizű) medence állt a roppant, szinte stadionnyi nézőtérrel szemben, a medence partján homok, a medencéből két falépcső vezetett föl, a játék három szinten folyt, ahol színész-zenészek, színész-pincérek hada jött és ment, és tusolt és szárítkozott és szeretkezett csodálatos spontaneitással és óraműpontossággal, és szinte elveszett a nagy és szimmetrikus faalkotmány-díszletben (nem veszett el, arányosak voltak, jók voltak, jelenlétük súlyos volt, ha az egész előadás jobbára zseniális etűdökre bomlott is a nézők szeme előtt: dekonstruált Platonov, hal hálóban: ez a megvalósult metafora rendezte az előadást, visszafelé). Azt, hogy nem fér be az igazi, ezeralakú színház a hagyományos építésű színházba ma már, ezt tudjuk (és itt vitát nyithatnánk a Schwajda-féle Duna-parti Nagyszínház félig-meddig már a születése pillanatában elavult színpadtechnikájáról - de nem tesszük).
Egy-egy mondat az előadásokról
Ha vonulatokról beszélhetünk egyáltalán, egyértelműen egy szláv-német vérvonal húzódott végig ezen a szemlén: a szlávok (a litvánok nagyon nem örülnének ennek a minősítésnek, de kapcsolatuk az orosz kultúrával mélynek és elszakíthatatlannak tűnik ebben a több ezer kilométeres ütközőzónában) egy-egy nagy klasszikus mű (Hamlet, Platonov) nagyon szabad, nagyon kegyetlen és metaforikus felbomlasztásával, szétszerelésével, majd újra összeszerelésével foglalkoznak, a németek viszont pontos mérnöki munkát végeznek, nem foglalkoznak üres színpadi költészettel. A "szlávok" közül Eimuntas Nekrosius Hamlet-rendezése a jelentősebb előadás (és ami nagyon jó jel, vagy tízen szegezték kissé idegesen mellemnek a kérdést: "és neked ez tetszik?" - igen, tetszik): költészetére elég ide egy példa is: a középen a színészek fölött lebegő körfűrészre akasztott jégcsillárból kiolvadó víz dobolása - Hamlet atyja szellemének kopasz koponyáján és egy dobon -; illetve Hamlet tökéletes és végleges halála, amilyen végleges halált még életemben nem láttam színpadon, hiszen az őt felbujtó Szellem sem tudja még szellemlétre sem kelteni: az abszolút és végleges vereség ez, még nem láttam soha ilyen végletes reménytelenséget ilyen művészi erővel megjeleníteni. A germánok szociológiailag pontos műveket hoztak, szinte kéjjel tobzódnak az egy az egyben megjelenített életvalóságokban vagy a társadalmi hierarchia igényes ábrázolásában - precízen és szinte szárazon, majdhogynem az utolsó instrukcióig megvalósítják Brecht, illetve az ifjú titán Marius von Mayenburg darabját: nem metaforákat építenek fel, hanem kereteket teremtenek egy tárgyilagos és szöveghű elemzéshez (Volker Spengler, ez a nagydarab, deviáns figura [Galilei szerepében], igencsak hajaz az amerikai ősbemutató Charles Laughtonára, de szemben annak önsajnálatával, Spengler nagy intelligenciával és egyszerűséggel marad egy ültő helyén - nem minden színésznek ajánlatos gyakorlat), a díszlet egyszerű, a színészek semmit sem túloznak el; Ostermayer pedig csupasz és áttekinthető játékterével, a szöveg minden rezdülését megjelenítő színészvezetésével irtózatosan megnehezíti magának a dolgot (kevés ilyen tehetséges indulást láttam az elmúlt húsz évben: testet, indulatot, világítást, szöveget, mindent tud): mindig mindent látunk, csak a kígyót, ezt a kissé kiagyalt, de hatásos élő kelléket takarja le időnként a szereplő, hogy a darab második felében egy piros virág világító vázában kerüljön a helyére: nem szükséges a kígyó- metaforát megfejteni, nem is metaforaként van ott, hanem sokkal inkább mint a hideg és láb nélküli létezés tükre, ekvivalense, a kiszolgáltatottságé (amikor az egyik szereplő leveszi akváriumáról a takarót, mindig árnyékképekként vetülnek a díszletképet lezáró nagy betonfalra a szereplők). Az egymásrautaltság és a céltalanság üres fogalmi keretét Ostermayer képes hiteles színészi játékkal mégis élővé tenni. A legszabadabb és legszórakoztatóbb előadás a Voices című amszterdami szövegkollázs volt a Katona József Színházban: egy radikálisan érzéki és baloldali, egyben katolikus művész (Pier Paolo Pasolini) és egy nagyon sikeres nemzetközi nagyiparos (nevét borítsa feledés homálya) párhuzamos monológjai egy mozgékony arcú színész (Jeroen Willems) előadásában, egy letarolt éttermi asztal fölött, amelyen üres üvegek és elhordatlan tányérok, poharak állnak. A szabadság (a mindent szabad) varázsának végkifejlete: ahová éppen igyekszünk mi is (mármint mi, magyarok, az européer szabadságba): szikrázóan okos és fájdalmasan érvényes este. Futottak még: a bukaresti Bulandra - az imádnivaló Maja Morgensternnel, ezzel a rekedt hangú tündérrel és atletikus angyallal, akivel nem szeretnék találkozni a színpad egy sötét zugában, és a nagy bohóc Virgil Ogaöeanuval, aki a császárt játszta, a szenilis uralkodót, egy tekercs vécépapírral, orrára tolt szemüvegben és álszakállban, valamint aranyér elleni kispárnával az ülepe alatt: a spétjei felértek egy akadémiai székfoglalóval - egy hol nagyon jó, hol balkáni módon rendetlenTurandot-előadás volt ez, egy piszkozat, amelyikben a közösségi munka látványa szívet melengető volt (ha kissé fantáziátlan is - sok aktuális poén, halovány commedia dell´arte-utánzatok), de hát azért az ember többnyire voltaképp a nagy színészekért jár színházba (spét = késleltetett színházi poén). A nagy Planchon (a színész-író-rendező) túl könnyedre vette a figurát: Hattyúdalában varieté és bulvárszínházak idézőjelét varázsolta Csehov köré, könnyed volt, üres, bájos, korához képest igencsak akrobatikus, elegáns, kissé unalmas, de azért nagyon kulturált; szünet nem volt; de meg kell mondani, hogy bámulatosan tud ülni színpadon, felpattanni, fojtogatni asszonyokat teátrálisan, beszélni, hadarva és mégis légiesen - megfogadta tizenvalahány éves korában, hogy ha annyi idős lesz, mint a Hattyúdal öreg színésze, eljátssza, el is játszotta (csak a darabbeli "48 éve vagyok a pályán"-t változtatta a tényeknek megfelelően "51"-re). A Viharról már ejtettünk szót: nagyon tisztességes munka - számosan hagyták ott a szünetben, miáltal igazi telt ház képződött, mert az elején több mint telt ház volt -, inkább felvilágosító jellegű, mint ihletett előadás: az öreg Prospero hol Peter Brookra, hol Giuseppe Verdire emlékeztetett: hol az eszköztelen színházi prófétára, hol egy kissé megkopott múlt századi művészre: hamis ez az előadás viszont egy pillanatig sem volt, tanítani (ha unni is) lehet a becsületességét. A két magyar előadás - Hamvai Kornél és Tasnádi István műveit rendezte Ascher Tamás, illetve Schilling Árpád - annak a nagy travesztiának letisztult változatai, amelyben most élünk mindannyian.
Ánekdot
Utóhang avagy ánekdot: az Apostolokban üldögéltünk a Düsseldorfi Schauspielhaus színészeivel és rendezőjével a sajtóbeszélgetés után, és valaki elmesélte, hogy náluk otthon most konzervatív polgármester van hatalmon (CDU), aki rendszeresen kijelenti, hogy a helyi színház programja nem elég szórakoztató. Utoljára éppen az Ahogy tetszik ment, egy vidám Shakespeare-darab. Majd azt is kijelentette, feltett kérdésre, hogy még soha nem járt a színházban. Objektivitásának tehát volt némi alapja. De a csattanó nem ez: kétszer annyi pénzt kapnak tőle, mint amikor véletlenül egy igazi színházbarát szocdem a polgármester. Mert akkor furcsamód a színház a "szociális intézkedésekkel" kezd konkurálni a költségvetésben: vagy ez, vagy az. Mondom ezt Zsámbéki Gábornak, az Európai Színházi Unió elnökének, aki ott ül az asztal végén, és éppen a desszertnek feltálalt "Júdás-aranyat", a ház specialitását habzsolja nagy élvezettel. (Joggal jegyzi meg Eli Malka, az Európai Színház igazgató-menedzsere, hogy szerinte Júdás ezüstpénzeket kapott, a pincér sem tud a névre elfogadható magyarázatot adni.) Nos, meg akarom lepni Zsámbékit ezzel a pikáns kis németországi anekdotával. Mire ő kapásból csak annyit válaszol: neki két ízben sikerült Magyarországon színházi fesztivált szerveznie, egyszer az Antall-kormány alatt, egyszer meg most. A baloldali-liberális önkormányzatok ugyanis tapasztalata szerint úgy mérlegelnek: csatornázás vagy bölcsőde- vagy kórházépítés kontra színház - a konzervatívok viszont úgy: a kultúra mindenekfelett. (Színházba ellenben egyik oldal sem jár.) És hiába is próbálta Zsámbéki a rokonszenves illetékeseket anno meggyőzni azzal a talán brutális hasonlattal, hogy Thomas Mann Varázshegyét sem lehet felépített csatorna-kilométerek hosszában mérni.
Forgách András
