Sósabbak itt a könnyek…
Kazinczy felesége, Török Sophie − a regény fiktív narrátora − apokaliptikus víziókban beszéli el a hetvenkét éves író életének utolsó heteit. Ázsia pusztái felől a széphalmi kúriát is eléri a láthatatlan ellenség, a kolera, s nyomában a tehetetlenség és a káosz. A nyomorban és sötét tudatlanságban tengődő, felbőszült parasztok (akiknek anyagi-szellemi felemeléséről Kazinczy oly sokat álmodozott) uraikon állnak bosszút az öldöklő járványért. Törik-zúzzák a kastélyok ékességeit, a könyveket, a képeket, a zongorákat. Kazinczy a kolera áldozata lesz, életsorsa azonban már korábban beteljesedett, amikor belátta, hogy vereséget szenvedett azoktól a koleránál is alattomosabb erőktől, amelyek ellen örökké küzdött. Csak legyintett egyet ekkor, és Sophie azonnal megértette ebből, hogy „a dolgaink eljutottak egy végső stádiumba, ahonnan nem arrafelé fognak folytatódni, amerre a szándékaink terelik, hanem idegen és ismeretlen erőknek kezdenek engedelmeskedni”.
A teljes regény felfogható ennek a sokatmondó legyintésnek az értelmezéseként. Persze ez a mindent belátó gesztus nem a valóságos történeti személyiségé, hanem a Kazinczy Ferenc nevű regényhősé. Péterfy Gergely nem törekszik teljes történeti hűségre, alakjai hasonlítanak ugyan a históriai figurákhoz, mégsem azonosak velük. Kazinczy beletörődő legyintése tehát leginkább nekünk, mai olvasóknak szól. Egy olyan ember lemondó mozdulata ez, aki korábban hitt abban, hogy az emberiség útja a sötétségből a fénybe vezet, és a világ megismerhető annak, aki tud olvasni az idő lenyomataiból. Sokáig meggyőződése volt, hogy a látható világ embertelen és bűnös balhitei mögött érintetlenül létezik az igazság ősi rendje. Szabadkőművesként bízott abban, hogy ez az előítéletektől és babonáktól mentes, tökéletes állapot „elmebeli kőművességgel” valósítható meg mindenütt, hamarosan Magyarországon is. Nem kell hozzá más, gondolta szabadelvűen, csak el kell hárítani az ósdi, adminisztratív akadályokat, aztán megy minden magától. Ezek az eszmék vezették őt a jakobinusok köreibe is, ezek juttatták börtönbe, és szabadulása után is ezekért a „szent” célokért küzdött. Áthatotta a felvilágosult európai kultúra szeretete, az a vágy, hogy Voltaire és Rousseau, Goethe és Schiller gondolatait saját nyelvén, saját hazájában váltsa tettekre.
Mindebből – a könyv világában − nem lett semmi. Hogy miért?
A szétfutó cselekményszálakat követve többféle választ is megfogalmazhatunk.
A legkézenfekvőbb, legegyszerűbb felelet ez: Kazinczy törekvései minduntalan beleütköztek az értetlen kor, az éretlen ország és a szörnyűséges család falaiba. Hiába igyekezett tökéletesen elsajátítani a nyugati, főleg német kultúrát, a bécsiek faragatlan, barbár magyarnak tartották és kinevették. Ezt a megaláztatást képtelen volt elviselni. Saját hazája is elzárkózott előle. A magyarok osztrákmajmolót láttak benne, és természetüknél fogva undorodtak a Kazinczy által felmagasztalt nyugat-európai költészettől, festészettől és zenétől. „Legjobb a hazával semmit sem csinálni, olyannak kell hagyni, amilyen” – mondták. Sötétfejű, irigy, alamuszi testvéreit nem érdekelte más, csak a disznó és az arany − ők gyűlölték Kazinczyt a legjobban, különösen azt nehezményezték, hogy felségáruló jakobinus létére megmenekült a fővesztéstől. „A magyar Messiások” sorsában osztozott, gondolhatnánk.
Árnyékrajzolatok
Ezt gondolhatja az olvasó, mert erről beszél a narrátor, Török Sophie. A regény Kazinczyja azonban mást mond. Halálos ágyán egy mélyen eltemetett titokról, rég halott néger barátjáról mesél feleségének. Ebből az elbeszélésből szövődik a regény második cselekményszála: a fekete Afrikából származó, tudós bécsi szabadkőműves szerecsen, Angelo Soliman élettörténete. Soliman és Kazinczy valóban ismerték egymást, őszinte barátságuk, életük szoros összekapcsolódása, sorsuk mély értelmű párhuzama azonban fikció. De éppen ez a különös sorsközösség az, ami a regény haldokló Kazinczyja számára oly nagyon fontosnak tűnik.
A regénybeli Angelo Soliman nem más, mint Kazinczy Ferenc fekete „árnyékrajzolata”. Nem csak abban hasonlítanak egymásra, hogy a bécsiek mindkettőjüket barbár idegennek tekintik. Az egybeesés leginkább ott mutatkozik meg, ahol és ahogyan önmagukat és egymást szemlélik. Közös tragédiájuk, hogy mindketten optikai csalódás áldozatai. Titkon abban bíznak, hogy – felvilágosult értelmiségiként – emberfeletti intellektuális erőfeszítések által eljuthatnak saját lényegükhöz, önmaguk megértéséhez. Hosszú életük tapasztalata azonban arról győzi meg őket, hogy ez a különösség nem létezik, vagy ha van netán, akkor is megközelíthetetlen. Angelo Soliman hiába próbálkozik azzal, hogy megírja Afrika történetét, ahonnan gyermekkorában rabszolga-kereskedők elrabolták, a „majomformájú, fekete földrész” partvonala rajzolatának kivételével csupán fehér ürességet talál. Kazinczy hiába igyekszik az Isten háta mögötti Széphalmot kis Weimarrá alakítani, rá kell döbbennie, hogy egész életműve csak egy rom építése volt. Angelo Soliman szabadkőműves barátai gyönyörű portrét készíttetnek a nemes vonású, fekete vademberről, bizonyítandó, hogy gondos nevelés eredményeképpen a majomhoz hasonlatos négerekből is lehet embert faragni. Kazinczy is megfesteti saját portréját egy szerény tehetségű festővel, de nagy bánatára a piktor kétes értékű produktumában képtelen megpillantani igazi énjét. A portré tehát nem is magát az embert ábrázolja, üres jel csupán, amely egy ideologikusan megformált, merően konvencionális jelentést közvetít: nem kép, hanem ikon. Soliman és Kazinczy az embert keresik magukban, a lelket, a lényeget, de nem jutnak tovább saját fekete-fehér testüknél − amely ily módon alig különbözik attól a krokodil-preparátumtól, amit Soliman mindenüvé magával cipel. Kudarcuk – végső soron – az igazi önvizsgálatra, önbírálatra képtelen felvilágosult (szabadgondolkodó, liberális) értelmiségé, amely nem a valóságban, hanem egy képzeletbeli, vágyott világban él.
Halála után egykori szabadkőműves társai kitömik Soliman fekete testét, és a preparátumot kiállítják a bécsi Természettudományi Múzeumban. Vitrintárgy lesz, látszólag a „fejlődés”, a majomlétből kiemelkedő ember tökéletesedésének monumentuma. Soliman preparálása azonban valójában botrány, embertelenség: holtában sem engedik meg a négernek, hogy (legalább pusztulásában) eljuthasson önnön emberségéhez. Ez a szimbolikus tett, a „barbár kitömetése”, akár a felvilágosodás végét is jelezhetné. Mégis inkább útvesztésről, céltévesztésről tanúskodik. A regény óriás szimbóluma, a gesztus, amellyel Soliman Kazinczyra testálja kitömött bőrét, éppen erre utal: a felvilágosodás az emberi lényeg megragadását ígérte, a valóságban azonban csupán a felszínt, a bőrt karcolta meg: nem volt több, mint egy preparátum érintése.
A „kitömött” asszony
Mi, olvasók ezt a preparátumot csak Török Sophie szemével láthatjuk. Az erőteljes (és teljességgel fiktív) vonásokkal megrajzolt nőalak nemcsak a regény narrátora, hanem harmadik legfontosabb szereplője, mondhatni kulcsfigurája. Túlélve eszmét, férjet és kolerát, Sophie végül (így kezdődik a regény) visszajut ifjúkora színhelyére, Bécsbe, ahol a Természettudományi Múzeumban megáll Angelo Soliman kitömött fekete teste előtt, és megért valami fontosat.
Török Sophie szabadgondolkodású, művelt, a kor szintjén emancipált nő − egyszersmind gyötrődő áldozat is: ki van szolgáltatva félbolond, alkimista apja, majd később rajongó férje kénye-kedvének. A rózsakeresztes-aranycsináló apa, Török Lajos gróf őt választja őrülettel határos intellektuális és betegesen erotikus szenvedélye tárgyául. Apja szemeli ki számára férjül Kazinczy Ferencet, korábbi famulusát, tanítványát, szellemi örökösét.
Ezek a felvilágosult férfiak – női szemmel nézve – szörnyűséges zsarnokok. Szellemi és szexuális játékaik tárgyát látják az asszonyban, elvárják, hogy legyen szép, okos, de hallgatag és elkötelezett hódolójuk, és mindig készségesen fogadja gerjedelmüket. Amikor a folyton várandós Sophie „kitöméséről” olvasunk, megértjük a Sophie és Soliman közti rejtett sorspárhuzamot is. Mindkettejüket könyörtelen következetességgel, „minden emberi végleges kiiktatásával” nevelik mestereik – abbéli igyekezettel, hogy sokoldalúan művelt, korszerű személyiséget (valójában: beszélő, olvasó automatát) faragjanak belőlük. Soliman, a néger nem teheti meg, hogy fellázadjon, tűrnie kellett a sorsát. Sophie azonban nem hajlandó örökké eljátszani a rászabott szerepet.
Török Sophie-nak igen jó szeme és egészséges ösztöne van ahhoz, hogy átlássa: az emberiség üdvéért munkálkodó apja és férje tévúton járnak, és népboldogító szenvedélyük tüze lassan elemészti közvetlen környezetüket, „szeretteiket”. Még jókor érti meg az asszony, hogy nem (csak) a felvilágosodás ellenfelei okozták a „haladó eszmék” pusztulását, a bukás okai közt jelentős szerepe volt az aufklérista értelmiség (olykor) embertelenül elvakult elvhűségének is.
Ezt a felismerést szimbolizálja a regényben az idillien megtervezett széphalmi kúria fokozatos pusztulása. Olybá tűnhetne, hogy külső erők, reakció, irigység, földhözragadt vidékiesség okozzák a ház vesztét. Sophie azonban időben meglátja azt, amire Kazinczy csak nagy későn jön rá: valamit végzetesen elmértek már a ház alapjainak kitűzésekor. Ez az eleve elrontott mérték átokként nehezül rájuk.
A kolera csak beteljesíti azt a sorsot, amit a felvilágosodás hívei voltaképp maguknak választanak. Kazinczy utolsó heteiben jön rá erre, és meghal. Török Sophie azonban nem akar részese lenni ennek a romlásnak. Sophie számára a kolera nemcsak végzet, hanem lehetőség is: „A kolera volt a titkos csábító, az ellenállhatatlan Don Giovanni, az ígéret, hogy megszabadulok régi életemtől.” Igen, szörnyű kimondani, de a kolera volt az, amire várt − és eljött. Van olyan, amikor már a kórságot is jobb elviselni, mint a reménytelen hanyatlást.
A felvilágosodás az emberiség legszebb vágyai, legféltettebb értékei közé tartozik, amelyből a modernitás ered, és ahonnan – sokan gondoljuk ezt így – a 21. század embere is erőt meríthetne, táplálkozhatna. Péterfy Gergely regénye nem tagadja meg a felvilágosodást, kilátásait tekintve azonban meglehetősen borúlátó: „a dolgok a legrosszabb változataikat szeretik leginkább megvalósítani”.
