KÖNYVMELLÉKLET

Vonzások és taszítások

Minimum tizenegyes!
szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – világirodalom

 

1. Anne Carson: Vörös önéletrajza (Magvető, ford. Fenyvesi Orsolya) 70 pont

2. Karl Ove Knausgård: Szerelem (Magvető, ford. Petrikovics Edit) 67 pont

3. Lydia Davis: A történet vége (Magvető, ford. Mesterházi Mónika) 64 pont

4. Walther von der Vogelweide összes versei (Kalligram, ford. Márton László) 36 pont

5. Cormac McCarthy: Isten gyermeke (Magvető, ford. Morcsányi Júlia) 31 pont

6–7. Miljenko Jergović: Diófa-házikó (L’Harmattan, ford. Csordás Gábor) 30 pont

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában I. – Swannék oldala (Atlantisz, ford. Jancsó Júlia) 30 pont

8. Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve (Jelenkor, ford. Bíró Júlia) 26 pont

9. Radclyffe Hall: A magány kútja (Park, ford. Gy. Horváth László) 25 pont

10. Alice Munro: Ifjúkori barátnőm (Park, ford. Rakovszky Zsuzsa) 22 pont

11–12. André Aciman: Szólíts a neveden (Athenaeum, ford. Szigethy-Mallász Rita) 20 pont

Colson Whitehead: A föld alatti vasút (21. Század Kiadó, ford. Gy. Horváth László) 20 pont

A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazást követően: jelen esetben a tavaszi könyvfesztivál idején, illetve azóta) első kiadásban vagy új fordításban megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a világirodalom köréből, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.

A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Bedecs László, Benedek Anna, Csáki Márton, Csehy Zoltán, Deczki Sarolta, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Földes Györgyi, Gács Anna, Görföl Balázs, Gyárfás Orsolya, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Kálmán C. György, Kling József, Krupp József, Lapis József, László Ferenc, Németh Zoltán, Sipos Balázs.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Idei világirodalmi listánkat, még a megjelenése előtt, brit tudósok elemezték. A kutatásból egyértelműen kiderült, hogy felkerülni csak olyan könyveknek volt esélyük, amelyeket „a” betűre végződő keresztnevet viselő nő fordított, illetve a szerzőjük szakállas vagy minimum bajszos. Ez alól csak Radclyffe Hall könyve (és esetleg Walther von der Vogelweidéé) jelent kivételt, de hát épp az utóbbi időben szembesültünk a tapasztalattal, hogy komoly hazai kutatóintézetek is mennyivel durvábban mellélőhetnek ennél.

A világirodalom köréből nyilván sokkal több regény és elbeszéléskötet jelenik meg, mint verseskönyv: ez magyarázhatja, hogy listáinkon is rendre több a próza, mint a líra. Nem csoda tehát, ha élő külföldi költő, legalábbis az előző kormányzati ciklusban, még nem végzett az első helyen, ami egyébként a magyarok közül is csupán Kukorelly Endre és Térey János kötetének sikerült. Érdekes ugyanakkor, hogy 2015 végén A legkisebb jégkorszak című Térey-könyv volt a győztes, amely ugyanúgy szabadversben írt regény, mint a mostani világirodalmi első helyezett.

A Vörös önéletrajza nem könnyű olvasmány, de megéri a fáradságot. A hivatása szerint ókortudós Anne Carson könyvét egy görög mítosz, a Héraklész által legyőzött óriás szörnyeteg, Gérüón története, illetve Sztészikhorosz róla szóló elbeszélő költeményének töredékei ihlették. A könyv kapcsolata a mítosszal ezzel gyakorlatilag ki is merül: a csodás elemeket biztos, de fukar kézzel adagoló történet a görög költő töredékeinek jórészt fiktív fordításai és három úgynevezett Függelék után a 20. században játszódik, nagyrészt Dél-Amerikában. A cselekményt a Műútban megjelent kritikájában Krupp József a következőképpen foglalta össze: „Az elbeszélés elején a kisiskolás Gérüónt látjuk, akinek van egy bátyja és egy láncdohányos anyja. (Apja nem játszik fontos szerepet, azt tudjuk róla, hogy telenként minden második héten hokizni megy Gérüón testvérével, ilyenkor főhősünk – nagy örömére – kettesben maradhat az édesanyjával.) Bátyja gyerekként szexuálisan zaklatja. Tizennégy éves, amikor a nála hét évvel idősebb Héraklészszel lesz intim kapcsolata. Elutaz­nak Hádészbe Héraklész nagyanyjához, meglátogatnak egy vulkánt. Később Gérüón a helyi könyvtárban kap állást, majd fényképész lesz, és elhagyja a családja lakhelyéül szolgáló szigetet. Buenos Airesbe utazik, ott pedig elkeveredik egy szkepticizmusról szóló konferenciára. Ugyancsak az argentin fővárosban véletlenül találkozik Héraklésszel, akit hosszú ideje nem látott, és aki új szerelmével, egy Ankash nevű limai fiatalemberrel van úton; hármasban Peruba utaznak.”

A vörös bőrű, ruhája alatt szárnyakat viselő Gérüón identitásáról szóló felkavaró, izgalmas könyv szereplőinek rajza érzékletes, stílusa pedig rendkívül változatos, hol könnyedén pontos (a paprika valakinek „életre csípi” a nyelvét), hol költői („a csend hatalmas csomói tömték ki a levegőt”), de többnyire súlyos, sőt, olykor egyenesen Rilke rettenetes angyalszárnyainak csapkodását hallani, például amikor két fogoly delfin farka „az üveget verdesi – az idő iszonytató lejtőinek feléjük eső oldalán”.

 

Tavaly ilyenkor Karl Ove Knausgård Harcom című hatkötetes regénygleccserének második része, a Halál a lista negyedik helyére futott be 31 ponttal: ezt az eredményt idén a második kötet, a Szerelem bőven megduplázta (ráadásul visszalépések nélkül). Az első kötet legemlékezetesebb és leghosszabb része a halott apa lakása takarításának lehető legaprólékosabb leírása volt. Ilyen most az első gyerek születésének az elmesélése, a légzőgyakorlatoktól a fájások erősödésén, gyakoribbá válásán keresztül addig, hogy az elbeszélő hogyan masszírozza a felesége hátát, vagyis a teljesen hétköznapi fizikai cselekvések leírásáig. Az unalomig hosszan. De mintha ezeknek a nagyrészt érdektelen – bár a kötetek alcímében említett fogalmakhoz szorosan kötődő – tevékenységeknek a leírásához épp a terjedelem adna valami pluszminőséget. Mert tulajdonképpen rejtély, miért élvezetes ilyen hosszan és ilyen részletességgel olvasni (hogy például milyen konyhatechnikai műveletekkel készül egy vacsora) valakinek az életéről. Az eredeti nyelven már teljes, hatkötetes sorozatnak jelenleg még nem sok magyar ismerője lehet: ezek egyike a Norvégiában élő Kun Árpád, aki a februári Alföldben szép, egyszerre személyes hangú és adatgazdag – és csak mérsékelten spoileres – esszében számolt be saját különleges Knausgård-élményéről.

 

A harmadik helyezett Lydia Davis könyve csak 270 nem is túl nagy alakú oldalt tesz ki, de mivel az írónő fő műfaja a „flash fiction” – néhány soros elbeszélés, egyfajta (többnyire inkább lírai, mint groteszk) „egyperces novella” –, ez a vékony könyv az ő pályáján felér hat kötettel. A baj az, hogy ezt olykor olvasás közben is így érezni. A regény ugyanis gyakran unalmas. A főszereplőkről, egy korábbi szerelmespárról nem sokat tudunk meg, és ami az igazi probléma, még azt sem, hogy tulajdonképpen mit ettek egymáson: a nő ezen a kissé ostobácskának és jelleg­telennek tűnő fiatalabb férfin (akinek a külsejéről csak a könyv utolsó harmadában derül ki egyáltalán valami), a férfi pedig ezen az unottan ráérős, érdektelen nőn. Vagy az itt – Knausgård könyvével ellentét­ben – esztétikai minőséggé nem váló, csak olvasói tapasztalatként megjelenő „unalom”, „üresség” és „émelygés” (az idézett szavak a 152–153. oldalon) érzésének felkeltése lett volna a cél? Ha igen, akkor ez a könyv annak példája, amikor a műtét sikerül, de a beteg meghal.

 

Goethe Faustjának Márton Lászlótól származó fordítása két éve megnyerte a szavazást, Walther von der Vogelweide összes verse most a negyedik lett. Aki valamelyest ismeri a német Minnesänger (miszerint trubadúr) műveit, a kötetet némi csodálkozással veheti a kezébe, mert Walthertől nem maradt ránk annyi vers, ami megtöltene 450 oldalt. A megoldás: Márton László bőséges magyarázatokkal látta el a szövegeket. Kár, hogy a kötet tipográfiailag átgondolatlan: gyakran megesik, hogy egy rövid vers épp elfér a páratlan oldal alsó felén, de a néhány soros magyarázatért, illetve tételes jegyzetekért már lapozni kell. És ezeket a jegyzeteket jobb lett volna kisebb betűmérettel is szedni, mert így nagyon rátelepednek a versekre. A kísérőszöveg különben informatív, viszont sok olyan részletre tér ki, ami csak szakembereknek érdekes, ők viszont úgyis eredetiben olvassák Walthert. A kötetről alapos kritikát írt Zsellér Anna, ez hamarosan olvasható lesz a Tiszatáj hasábjain. A kritikusnak is szemet szúrt, hogy a magyarázatok olykor a fordító szubjektív értelmezésein alapulnak, és nem mindig meggyőzőek: ennek kirívó példája az, amikor a lovag és hölgye hajnali elválásáról szóló versbe Márton intenzív szexuális mozzanatot (két-három hajnali orgazmust) olvas bele, aminek feltételezését azonban még a saját fordítása sem kényszeríti ki.

Aligha szerencsés megoldás, amikor az ige helyett sokszor folyamatos melléknévi igenevek szerepelnek állítmányként – kivétel nélkül rímhelyzetben: az „ő”-re, „nő”-re vagy „jó”-ra válaszul –, mint például ezekben a sorokban: „az egyik vágy a másikra vágyakozó” (vágyakozik helyett), „fiatal életem csak érte volt esengő” (esengett helyett). Az olyan kifejezések, mint a „hülye picsa”, „pasi”, „szerzői est”, „szemétkedni” legtöbbször idegenül csengenek, és nehéz helyeselni Mártonnak azt a döntését is, hogy a Minne (szerelem) ellentéte gyanánt Walther által alkotott Unminne szót így fordítja: szaralom.

 

Cormac McCarthy Isten gyermeke című könyvét a fülszöveg korai remekműnek nevezi. Ebből csak a koraival lehet vitatkozni: a szerző már negyvenéves volt, amikor ez az elvadult, de eleinte ártatlannak tűnő őrültről szóló regénye megjelent. Igaz, azok a művei, amelyekkel nevet szerzett magának, ekkor még előtte álltak, de már az Isten gyermekében is mestere volt a minimalista és mégis kifejező párbeszédeknek, és csodálatosan kezelte a perspektívát, az emberek világával a közönyös természet időben és térben hatalmas képződményeit állítva szembe. A nem túl hosszú regény cselekménye a kicsit lassú indulás után viszonylag hamar felpörög – szinte semmit sem volna helyes elárulnom belőle. Az óriási erdők, vizek és sziklák kulisszái között kirajzolódó szinte racionális őrület – emlékezetes kép, ahogy a szocio- és pszichopata főszereplő átvonszol egy áradó patakon három hatalmas, plüssből készült, sárcsíkos játékfigurát – joggal juttathatja az olvasó eszébe Bodor Ádám prózáját.

Az események fordított időrendben sorjázó fejezetekben következnek a szarajevói születésű Miljenko Jergović Diófa-házikójában, ami azt sugallja, hogy a több mint száz évet átölelő füzér- vagy inkább mozaikszerű, balkáni, de szélesebb európai távlatokat is felvillantó nagyszabású, letaglózó családregény nem azonos azzal, ami történt, hanem a könyv az eseményeknek csak a végük felőli olvasata. A regény utolsó mondata tehát – „Örökké boldog maradt.” – semmiképpen sem az utolsó szava a történetnek, de helyzeténél fogva mintha mégis arra figyelmeztetne, hogy a dolgok másképp is alakulhattak volna. De persze, mint a megelőző 540 oldal többi mondatából kiderül, hiába, hiszen az etnikailag rendkívül színes, bizonytalan identitású családdal és hazájával éppen az történt, ami.

Proustot nem kell bemutatni olvasóinknak, ha meg be kell, ilyen csekély terjedelemben nem érdemes. A Narancs a fordítóval fél évvel ezelőtt interjút is közölt. A világirodalomról szólva jogos az a kritika, hogy a fordítások minősége ritkán kerül mérlegre: a recenzensek általában néhány szóval (gördülékeny, magyaros, vagy épp döcögős, pontatlan) elintézik. Jancsó Júlia lefordította Az eltűnt idő nyomában regényfolyam magyarul évtizedek óta hiányzó köteteit, nemrég pedig elkészítette az első rész fordítását is, amelyet eddig Gyergyai Albert átültetésében ismerhettek a magyar olvasók. A munkát a BUKSZ őszi-téli számában közös cikkben vetette alá alapos kritikának Ádám Péter – aki Kiss Kornéliával két éve újrafordította Camus-től a Közönyt Az idegen című regényt – és Albert Sándor, Proust bikkfa-nyelven című írásukban igencsak leszedve róla a keresztvizet, illetve Bereczki Péter Leventének a márciusi Jelenkorban megjelent recenziója sem hallgatja el meggyőző ellenérzéseit. (Kérdés, hogy ezek a súlyos fenntartások miért csak most fogalmazódtak meg, nem pedig már a regényfolyam utolsó három kötetének korábbi megjelenése idején.)

A nyolcadik helyen ismét amerikai prózaíró, a hazánkban eddig szélesebb körben ismeretlen Lucia Berlin végzett. A vaskos, de 606 oldalas létére is jól forgatható novelláskötet igazi meglepetés, tele jobbnál jobb írásokkal. Sok az emlékezetes helyzet és figura, amelyek sorát a kötet második novellájában a saját fogait unokájával kihúzató és rögtön művészi műfogsorral pótoló fogorvos nagyapa nyitja. A Proust művének címére rájátszó Temps perdu egy gyerekkori szerelmet elevenít fel: a kisfiú megfogadja, hogy felnőttként is megismeri majd a lányt, egy anyajegyről a lábfején, egy sebhelyről a térdén és egy tűzfoltról a fenekén. „Talán valamelyik szeretőm olvassa ezeket a sorokat – teszi hozzá az elbeszélő. – Fogadjunk, hogy nem emlékeztek egyikre sem.” Ma divat a novellafüzért, emlékezést regényként, a regényt nagyregényként eladni, de a Bejárónők kézikönyvét a viszonylag állandó, magabiztos elbeszélői hang, a visszatérő szereplők és helyszínek (például a mosoda) tényleg felruházza a regényszerűségnek valamiféle tartósság­érzetével.

A magány kútja, Radclyffe Hall eredetileg 1924-ben megjelent regénye kicsit későn érkezett meg a magyar irodalomba: a nyelv, amely leírja a női testben élő, de szülei által fiúnak várt és akként is érző (inverz?, leszbikus?, transzszexuális?) főszereplő küzdelmét saját identitásával és a külvilággal, hasonlatai, metaforái, halmozásai és gyakran színpadias párbeszédei miatt stilárisan ma kissé ódivatúnak hat. Igaz, ez a stílus egy idő után már csak afféle közegként vagy hangulatként érzékelhető, amelybe az arra fogékony olvasónak a regény 520 oldalán át igazán van módja beleszeretni, lefegyverezve a lélektani ábrázolás finomságától, a szenvedélyes történettől, a helyzetek és a szereplők – köztük egy ló – plasztikus rajzától.

Alice Munro Ifjúkori barátnőm című könyvének tíz elbeszélésében a ki nem élt dolgok kibányászásra váró sóként húzódnak meg a felszín alatt (a sóbányászat fontos megélhetési forrása a történetek helyszínén élőknek), és ez a felszín sokszor csendes: mintha ebben a világban mindenkinek lett volna egy kis farmja, amit később el kellett adnia, majd jobb híján állásba mennie, miközben valaki elszerette a feleségét. Munro nem a szövevényes cselekményei révén lep meg (a Parókanapban azzal is), hanem azzal a technikájával, ahogy egy elbeszélésen belül képes a kamerát úgy igazítani, mint a filmfelvételek focus pullerjei, akik úgy csavargatják az objektívet, hogy az egy snitten belül hol közelképet, hol nagytotált mutató kamera képe, még akár a váratlan főszereplőváltás után is, mindvégig éles maradjon.

A föld alatti vasút a XIX. századi rabszolgaság-ellenes hálózat nevét viseli a címében, de díjakkal méltán elhalmozott regényében a metaforát Colson Whitehead valóságos vasútnak írja meg. Ennek az alapvető ötletnek az elfogadásától eltekintve nehéz a könyvet nem realista igényekkel olvasni, mely igényeket egyébként a regény messzemenően ki is elégíti: Cora, a fiatal rabszolganő szökésének szinte szociografikus könyörtelenséggel megírt hosszabb fejezeteit a történet további szereplőinek vázlatosabb, de élénk színekkel ábrázolt portréi szakítják meg: a kegyetlen ültetvényeseket egyébként megvető, könyörtelen rabszolgavadászé vagy egy hullarabló medikusé. A KönyvesBlogon írt kritikájában Rostás Eni joggal emleget tarantinói vonásokat. Ha ebből a könyvből nem lesz film, akkor már semmiből sem.

André Aciman – már megfilmesített – könyvének két felét mintha nem ugyanaz az ember írta volna. A regény, amely egy tizenhét éves olasz fiú és egy nála hét évvel idősebb amerikai filozófiatörténész szerelméről szól (Elio szülei afféle magánösztöndíjjal néhány hétre minden évben meghívnak a tengerparti villájukba egy fiatal külföldi tudóst), nagyon vontatottan indul, az első fele, körülbelül az első csók elcsattanásáig, meglehetősen sznob, felületes és szépelgő. Shelley-től Paul Celanon, Bachon és Lucretiuson át a zsidóságig sok minden előkerül benne, de csak mint szlogen és kellék. (Talán jobb lett volna, ha Oliver inkább mondjuk lengyel származék, és Hérakleitosz helyett áramlástannal foglalkozik.) Az pedig végig roppant modoros, hogy a helyi zamat érdekében a párbeszédek egyes mondatai két nyelven olvashatók, mintha a szereplők saját magukat szinkronizálnák: „Anche a me duole, én is szomorú vagyok.” A könyv szerencsére szinte oldalra pontosan a második felétől megélénkül, és érdekes, érzelmes, a vadságig szenvedélyes fordulatot vesz – a deflorált barack például méltó párja A Portnoy-kór nevezetes marhamájának –, és addig nem tapasztalt lélektani mélységek is feltárulnak, a szereplők viselkedése sokkal motiváltabb, karakterük rajza pedig árnyaltabb lesz.

Kőrizs Imre

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...