| Ozsváth Zsuzsa: Fapad
A legfeljebb tíz kilogrammos, nagy kézitáskát a fejem fölött tárolja a gép, engem alatta, külső ülés, felhőre nem látok. A légiutas-kísérő kisasszony elhiteti velem, hogy ha én is követem a mozdulatait, nem halok meg a zuhanás alatt, esetleg becsapódáskor, ha egy-kettő összeszedem magam, felvehetem a ritmust holttársaimmal. De ez még messze van, ahogy a felszállás ígérete is végtelennek tűnő szöszölésbe fullad, míg nézem a hadonászó csajt, én már rég kinyiffantam, most már rá lehetne gyújtani. Öveket becsatolni, hallom az ukrán angolságú nőszemélyt. És járkál fel-alá ellenőrizni, na most jön csak a java, kérem, öveket becsatolni, senkit nem hagyunk hátra, semmit nem hagyunk el, észt, életet, szemet, szívet, mindent jól becsatolni. És ha mégis, hát fő a nyugalom, hiszen semmi nem vész el, csak felismerhetetlenné roncsolódik. |
Ma már nemigen írnak költők verset a lovukhoz. De ha írnának is, az már nem volna ugyanaz, hiszen alighanem Ady volt az utolsó, aki még – lábán hosszú bőrkamásniban és tarka sapkával a fején – a leghétköznapibb közlekedési célból ült lóhátra, amikor Érmindszenten egyszer a sártengeren át ment kártyázni.
A hajóutak ritkák, az autó meg valahogy snassz. Igaz, Hollósvölgyi Iván már így is biztos kézzel tette fel a német bontókat a magyar költészet térképére: „Barátom az autótemetőből hozatott / Golfot. Mozgó urna az új autó. / Ha barátom a Golffal a sarkon posztol, / nem tágítanak egykönnyen / a lányok.”
A repülő ember ezzel szemben évezredek óta foglalkoztatja a költők fantáziáját, elég csak Icarusra, a szárnyas Pegazus hátán röpködő Bellerophonra vagy a Nap szekerét felelőtlenül használatba vevő Phaetonra gondolni. De a modern repülőgép is elég hamar megjelent a magyar líra horizontján, Kosztolányi már 1913-ban minden meghatottság nélkül – vagy inkább saját magán meghatódva – írta: „A repülő, / aki ezer méter magasban / kóvályog fönn a nyári rónán, / nem oly boldog, / mint én, / ki lassan / ringok a versem ütemén / míg elkészül e költemény.” Karinthynál pedig az utolsó verseskötete címadó versében (Üzenet a palackban) szerepel a pilóta, aki lassan elveszíti a rádiókapcsolatot a földdel.
A repülések tehát – mint az említett mitológiai történetek is mutatják – feltűnően sokszor érnek rossz véget. Ezzel a gondolattal játszik el Ozsváth Zsuzsa verse is, amely eredetileg a kolozsvári Helikon egyik tavaly októberi számában, egy háromrészes összeállítás utolsó tételeként jelent meg ezzel a főcímmel: A szent és a profán.
A fiatal nagyváradi költő versében nem a pilóta, hanem az elődök és idősebb pályatársak részéről eddig sokkal kisebb érdeklődésre méltatott stewardess a főszereplő. Bár ezen voltaképp nincs mit csodálkozni, hiszen ebben a versben a gép a földön áll, szó sincs repülésről, a képzetek legfeljebb a zuhanás lehetősége körül forognak.
A másik főszereplő a lírai én, az utas, akit a gép a csomagtartó alatt „tárol”, és aki külső, folyosói ülésen foglalva helyet nem gyönyörködhet majd az elé táruló látványban, mint például Szili József Amszterdam–New York: 8 óra című versének szereplője a „felhők emeletes tárházában felhők / egymást teremtő egymásra hágó generációiban felhők / gőzhomályba süllyedt dzsungelszintjei”-ben, „hócsarnokok, hóravatalok, hócseppkőbarlangok” egymásba nyíló teremkomplexumaiban.
Látványosságnak tehát marad a légiutas-kísérő biztonsági pantomim-előadása. Annál érdekesebb, hogy éppen ezt a szerencsétlen, kényszeredett helyzetet, ezt a prózai mozdulatsort használva mintegy kifutópályának, a vers – ha a repülőgép egyelőre nem is – el tud rugaszkodni, mégpedig egyenesen a halál témájának a magasába. Igaz, a halál lehetősége ebben az összefüggésben nem sorsszerű, hanem esetleges, személytelen, mint egy turistabaleset, amelynek leírásában az ember szinte csak számadat.
„De ez még messze van” – mondja a vers. És itt talán nemcsak a maga konkrét voltában is sokkal inkább puszta lehetőségként felmerülő repülőgép-katasztrófáról van szó, hanem általában a lírai én majdani haláláról, ami valóban kívül esik a vers világán. Mindenesetre unja ezt az egészet, és a legszívesebben már rágyújtana, bár a megjegyzést úgy is lehet érteni, hogy a pantomim által előrevetített cselekvéssor élesben történő végrehajtása közben ő már rég meghalna, úgyhogy ő és a stewardess most, az esetleges túlélők vagy inkább a helyszínelők pedig majd akkor akár rá is gyújthatnának.
Az utasnak tehát ebből az egészből már akkor elege van, amikor maga az utazás még el sem kezdődött. De hát a repülés ebben a versben nem is igazi utazás, nem az új felfedezésének, nem valami kivételesnek vagy legalább valami ismeretlennek, valami ígéretnek a szimbóluma, hanem kimondottan örömtelen tevékenységnek látszik, amit az is megerősít, hogy a repülőút voltaképpeni célja, amely bizonyára kellemesebb, mint az előkészületek, teljes egészében kívül esik a vers keretein.
A repülés inkább valami jól szervezett, indusztriális, személytelen ámokfutásnak látszik, amelynek résztvevőiért a légitársaság szavatol. Igaz, nem a biztonságukért, hanem csak anyagi mennyiségükért. Vagyis ha az utas esetleg nem érkezik is meg úti céljához, azért el sem vész, mert roncsaiban is azonos lesz önmagával, hiszen már eleve csak annyi integritása volt, mint egy tetszőleges súlyú, élő csomagnak.
