Koncert

A franciák megértették

Bob Dylan

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

A Miromesnil állomástól – életem talán leghosszabb föld alatti útját megtéve – tizenhat megállón keresztül metrózom a koncert helyszínére, közben azon gondolkodom, hogy mire számíthatok a 83 éves Bob Dylantől. Hallottam élőben 2017-ben és 2018-ban is, a legutóbbi nagylemezeiről és A modern dal filozófiája című esszékötetéről is írtam. Talán nincs egyetlen olyan kortárs szerző, akivel ennyit foglalkoztam az elmúlt években. Olyan sincsen, akit ennyire csodálnék, és akit ennyire kiismerhetetlennek találnék.

Bob Dylan ír, énekel, hangszert szólaltat meg: költészet, csoda, marcangoló érzések. Elkerülhetetlen és megkerülhetetlen. De azok közül, akik a hét éve átadott, elegáns párizsi koncerthelyszínen téblábolnak a nyolcórai kezdés előtt, hányan lehetnek tisztában azzal, hogy nem a hatvanas évek ellenkultúrájának ikonját fogják látni? Megjósolhatatlan. A közönség egyelőre a tengeri élővilág abszurd élményt kínáló, kakofóniaszerű hangját bemutató kiállítást tekinti meg, bemelegít az étteremben, a koktélbárban, a „pezsgőzdében”, vagy a kijelölt helyen füstöl, de legalább a mobiltelefonok kék fénye nem tükröződik az emberek arcán. (Belépéskor a készülékeket egy mágnessel lezárt, bélelt tokba kellett csúsztatni, amelyet csak távozáskor nyit ki a személyzet.)

Amikor elfoglaljuk a helyünket, van, aki fedorában, más nyakában távcsővel ül le, sokan öltöztek Dylan-mörcsökbe, de akadnak olyanok is, akik az amerikai elnökválasztás lázában „Vote for Bob” kitűzőt viselnek. Dylan és a zenekar pontban nyolc órakor lép színpadra: a sötétben csak árnyakat látni, tapsvihar, füttyhullám és éljenzés közepette, ami minden fellépésének velejárója. Éppen hatvan éve, hogy a minnesotai dalköltő először indult turnéra, s a látszólag tényleg soha véget nem érő Never Ending Tour pedig immár harminchat éve dübörög. Most a 2020-as, kizárólag új szerzeményeket tartalmazó Rough and Rowdy Ways című stúdióalbum áll a fókuszban, amelyről kilenc dalt is hallhatunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.