Koncert

A franciák megértették

Bob Dylan

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

A Miromesnil állomástól – életem talán leghosszabb föld alatti útját megtéve – tizenhat megállón keresztül metrózom a koncert helyszínére, közben azon gondolkodom, hogy mire számíthatok a 83 éves Bob Dylantől. Hallottam élőben 2017-ben és 2018-ban is, a legutóbbi nagylemezeiről és A modern dal filozófiája című esszékötetéről is írtam. Talán nincs egyetlen olyan kortárs szerző, akivel ennyit foglalkoztam az elmúlt években. Olyan sincsen, akit ennyire csodálnék, és akit ennyire kiismerhetetlennek találnék.

Bob Dylan ír, énekel, hangszert szólaltat meg: költészet, csoda, marcangoló érzések. Elkerülhetetlen és megkerülhetetlen. De azok közül, akik a hét éve átadott, elegáns párizsi koncerthelyszínen téblábolnak a nyolcórai kezdés előtt, hányan lehetnek tisztában azzal, hogy nem a hatvanas évek ellenkultúrájának ikonját fogják látni? Megjósolhatatlan. A közönség egyelőre a tengeri élővilág abszurd élményt kínáló, kakofóniaszerű hangját bemutató kiállítást tekinti meg, bemelegít az étteremben, a koktélbárban, a „pezsgőzdében”, vagy a kijelölt helyen füstöl, de legalább a mobiltelefonok kék fénye nem tükröződik az emberek arcán. (Belépéskor a készülékeket egy mágnessel lezárt, bélelt tokba kellett csúsztatni, amelyet csak távozáskor nyit ki a személyzet.)

Amikor elfoglaljuk a helyünket, van, aki fedorában, más nyakában távcsővel ül le, sokan öltöztek Dylan-mörcsökbe, de akadnak olyanok is, akik az amerikai elnökválasztás lázában „Vote for Bob” kitűzőt viselnek. Dylan és a zenekar pontban nyolc órakor lép színpadra: a sötétben csak árnyakat látni, tapsvihar, füttyhullám és éljenzés közepette, ami minden fellépésének velejárója. Éppen hatvan éve, hogy a minnesotai dalköltő először indult turnéra, s a látszólag tényleg soha véget nem érő Never Ending Tour pedig immár harminchat éve dübörög. Most a 2020-as, kizárólag új szerzeményeket tartalmazó Rough and Rowdy Ways című stúdióalbum áll a fókuszban, amelyről kilenc dalt is hallhatunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.