Koncert

A franciák megértették

Bob Dylan

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

A Miromesnil állomástól – életem talán leghosszabb föld alatti útját megtéve – tizenhat megállón keresztül metrózom a koncert helyszínére, közben azon gondolkodom, hogy mire számíthatok a 83 éves Bob Dylantől. Hallottam élőben 2017-ben és 2018-ban is, a legutóbbi nagylemezeiről és A modern dal filozófiája című esszékötetéről is írtam. Talán nincs egyetlen olyan kortárs szerző, akivel ennyit foglalkoztam az elmúlt években. Olyan sincsen, akit ennyire csodálnék, és akit ennyire kiismerhetetlennek találnék.

Bob Dylan ír, énekel, hangszert szólaltat meg: költészet, csoda, marcangoló érzések. Elkerülhetetlen és megkerülhetetlen. De azok közül, akik a hét éve átadott, elegáns párizsi koncerthelyszínen téblábolnak a nyolcórai kezdés előtt, hányan lehetnek tisztában azzal, hogy nem a hatvanas évek ellenkultúrájának ikonját fogják látni? Megjósolhatatlan. A közönség egyelőre a tengeri élővilág abszurd élményt kínáló, kakofóniaszerű hangját bemutató kiállítást tekinti meg, bemelegít az étteremben, a koktélbárban, a „pezsgőzdében”, vagy a kijelölt helyen füstöl, de legalább a mobiltelefonok kék fénye nem tükröződik az emberek arcán. (Belépéskor a készülékeket egy mágnessel lezárt, bélelt tokba kellett csúsztatni, amelyet csak távozáskor nyit ki a személyzet.)

Amikor elfoglaljuk a helyünket, van, aki fedorában, más nyakában távcsővel ül le, sokan öltöztek Dylan-mörcsökbe, de akadnak olyanok is, akik az amerikai elnökválasztás lázában „Vote for Bob” kitűzőt viselnek. Dylan és a zenekar pontban nyolc órakor lép színpadra: a sötétben csak árnyakat látni, tapsvihar, füttyhullám és éljenzés közepette, ami minden fellépésének velejárója. Éppen hatvan éve, hogy a minnesotai dalköltő először indult turnéra, s a látszólag tényleg soha véget nem érő Never Ending Tour pedig immár harminchat éve dübörög. Most a 2020-as, kizárólag új szerzeményeket tartalmazó Rough and Rowdy Ways című stúdióalbum áll a fókuszban, amelyről kilenc dalt is hallhatunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.