Koncert

A franciák megértették

Bob Dylan

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

A Miromesnil állomástól – életem talán leghosszabb föld alatti útját megtéve – tizenhat megállón keresztül metrózom a koncert helyszínére, közben azon gondolkodom, hogy mire számíthatok a 83 éves Bob Dylantől. Hallottam élőben 2017-ben és 2018-ban is, a legutóbbi nagylemezeiről és A modern dal filozófiája című esszékötetéről is írtam. Talán nincs egyetlen olyan kortárs szerző, akivel ennyit foglalkoztam az elmúlt években. Olyan sincsen, akit ennyire csodálnék, és akit ennyire kiismerhetetlennek találnék.

Bob Dylan ír, énekel, hangszert szólaltat meg: költészet, csoda, marcangoló érzések. Elkerülhetetlen és megkerülhetetlen. De azok közül, akik a hét éve átadott, elegáns párizsi koncerthelyszínen téblábolnak a nyolcórai kezdés előtt, hányan lehetnek tisztában azzal, hogy nem a hatvanas évek ellenkultúrájának ikonját fogják látni? Megjósolhatatlan. A közönség egyelőre a tengeri élővilág abszurd élményt kínáló, kakofóniaszerű hangját bemutató kiállítást tekinti meg, bemelegít az étteremben, a koktélbárban, a „pezsgőzdében”, vagy a kijelölt helyen füstöl, de legalább a mobiltelefonok kék fénye nem tükröződik az emberek arcán. (Belépéskor a készülékeket egy mágnessel lezárt, bélelt tokba kellett csúsztatni, amelyet csak távozáskor nyit ki a személyzet.)

Amikor elfoglaljuk a helyünket, van, aki fedorában, más nyakában távcsővel ül le, sokan öltöztek Dylan-mörcsökbe, de akadnak olyanok is, akik az amerikai elnökválasztás lázában „Vote for Bob” kitűzőt viselnek. Dylan és a zenekar pontban nyolc órakor lép színpadra: a sötétben csak árnyakat látni, tapsvihar, füttyhullám és éljenzés közepette, ami minden fellépésének velejárója. Éppen hatvan éve, hogy a minnesotai dalköltő először indult turnéra, s a látszólag tényleg soha véget nem érő Never Ending Tour pedig immár harminchat éve dübörög. Most a 2020-as, kizárólag új szerzeményeket tartalmazó Rough and Rowdy Ways című stúdióalbum áll a fókuszban, amelyről kilenc dalt is hallhatunk.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk