Koncert

A Furcsa Barbie-éra

Billie Eilish

Kritika

Ami az Y generációnak Lady Gaga, az a Z-nek Billie Eilish. Ám azt a fegyvert, amelyet Gaga a férfiak lába közé tesz, Eilish már saját halántékához tartja. Az énekesnő nemcsak felvállalja mentális zavarait, de már-már fetisizálja is azokat, régóta várt frissítést nyomva ezzel a „normális” szó jelentésére.

Senki nem maradt kielégítetlen Billie Eilish első, Szigeten adott koncertjén, az énekesnő óriási hangulatot és némi gondolkodni valót is hagyott maga után. A pop­ikon a túl gyorsan elrepülő két óra alatt a Bury a Friendtől kezdve a When the Party’s Overen át minden közkedveltebb dalát előadta, természetesen a két legütősebbet a végére hagyva, így legkésőbb az utolsó percekben a Happier Than Everre üvöltve mindenki megkapta, amit akart. Az viszont kifejezetten kellemetlen volt, hogy egy ilyen erős csúcspont után semmiféle utógondozást nem kapott a taknyosra ríkatott közönség.

De mindenki meglepetésére a dalok sorát a hetekben debütáló Barbie betétdala is színesítette, amitől végképp úgy érezhették az erre éhezők, hogy itt van Amerika, és végre megelevenedik előttük, amit eddig csak képernyőn nézhettek áhítozva. És valóban, Billie a túlméretezett hokimez+ördögsapka kombóban éppen azt adta, amit mindig: önmagát. Bár biztosan vannak, akiknek ez egy nagyszínpados fesztiválélményhez kevés, hiszen a felejthető effekteket leszámítva valóban csak annyi történt, hogy egy szinte tinédzser lány, furcsa szerelésben, a félszegen mosolygó bátyja mellett – olykor playback rásegítéssel – elalváshoz sem utolsó dalokat énekel. Ám akinek az egészből mindössze ennyi jött le, az valószínűleg inkább a név körüli óriási hype, semmint a valódi Billie miatt érkezett. A többieknek azonban kortól függetlenül életre szóló élmény volt a koncert. Igaz, talán még a légi felvételeken is látható, hogyan oszlott meg generációk szerint a közönség, és tény, hogy a jobbára tinédzserekből álló, órák óta a színpad előtt toporgó kemény mag meglehetősen más amplitúdóval élte meg a szórakozást, mint a külsőbb sorokban riszáló idősebbek. De kifejezetten örömteli volt látni, hogy belőlük is ezrével akad olyan, akinek számára az ízlés nem definiálható csupán az újtól való viszolygásként.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.