Koncert

A Furcsa Barbie-éra

Billie Eilish

Kritika

Ami az Y generációnak Lady Gaga, az a Z-nek Billie Eilish. Ám azt a fegyvert, amelyet Gaga a férfiak lába közé tesz, Eilish már saját halántékához tartja. Az énekesnő nemcsak felvállalja mentális zavarait, de már-már fetisizálja is azokat, régóta várt frissítést nyomva ezzel a „normális” szó jelentésére.

Senki nem maradt kielégítetlen Billie Eilish első, Szigeten adott koncertjén, az énekesnő óriási hangulatot és némi gondolkodni valót is hagyott maga után. A pop­ikon a túl gyorsan elrepülő két óra alatt a Bury a Friendtől kezdve a When the Party’s Overen át minden közkedveltebb dalát előadta, természetesen a két legütősebbet a végére hagyva, így legkésőbb az utolsó percekben a Happier Than Everre üvöltve mindenki megkapta, amit akart. Az viszont kifejezetten kellemetlen volt, hogy egy ilyen erős csúcspont után semmiféle utógondozást nem kapott a taknyosra ríkatott közönség.

De mindenki meglepetésére a dalok sorát a hetekben debütáló Barbie betétdala is színesítette, amitől végképp úgy érezhették az erre éhezők, hogy itt van Amerika, és végre megelevenedik előttük, amit eddig csak képernyőn nézhettek áhítozva. És valóban, Billie a túlméretezett hokimez+ördögsapka kombóban éppen azt adta, amit mindig: önmagát. Bár biztosan vannak, akiknek ez egy nagyszínpados fesztiválélményhez kevés, hiszen a felejthető effekteket leszámítva valóban csak annyi történt, hogy egy szinte tinédzser lány, furcsa szerelésben, a félszegen mosolygó bátyja mellett – olykor playback rásegítéssel – elalváshoz sem utolsó dalokat énekel. Ám akinek az egészből mindössze ennyi jött le, az valószínűleg inkább a név körüli óriási hype, semmint a valódi Billie miatt érkezett. A többieknek azonban kortól függetlenül életre szóló élmény volt a koncert. Igaz, talán még a légi felvételeken is látható, hogyan oszlott meg generációk szerint a közönség, és tény, hogy a jobbára tinédzserekből álló, órák óta a színpad előtt toporgó kemény mag meglehetősen más amplitúdóval élte meg a szórakozást, mint a külsőbb sorokban riszáló idősebbek. De kifejezetten örömteli volt látni, hogy belőlük is ezrével akad olyan, akinek számára az ízlés nem definiálható csupán az újtól való viszolygásként.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.