Koncert

A Furcsa Barbie-éra

Billie Eilish

Kritika

Ami az Y generációnak Lady Gaga, az a Z-nek Billie Eilish. Ám azt a fegyvert, amelyet Gaga a férfiak lába közé tesz, Eilish már saját halántékához tartja. Az énekesnő nemcsak felvállalja mentális zavarait, de már-már fetisizálja is azokat, régóta várt frissítést nyomva ezzel a „normális” szó jelentésére.

Senki nem maradt kielégítetlen Billie Eilish első, Szigeten adott koncertjén, az énekesnő óriási hangulatot és némi gondolkodni valót is hagyott maga után. A pop­ikon a túl gyorsan elrepülő két óra alatt a Bury a Friendtől kezdve a When the Party’s Overen át minden közkedveltebb dalát előadta, természetesen a két legütősebbet a végére hagyva, így legkésőbb az utolsó percekben a Happier Than Everre üvöltve mindenki megkapta, amit akart. Az viszont kifejezetten kellemetlen volt, hogy egy ilyen erős csúcspont után semmiféle utógondozást nem kapott a taknyosra ríkatott közönség.

De mindenki meglepetésére a dalok sorát a hetekben debütáló Barbie betétdala is színesítette, amitől végképp úgy érezhették az erre éhezők, hogy itt van Amerika, és végre megelevenedik előttük, amit eddig csak képernyőn nézhettek áhítozva. És valóban, Billie a túlméretezett hokimez+ördögsapka kombóban éppen azt adta, amit mindig: önmagát. Bár biztosan vannak, akiknek ez egy nagyszínpados fesztiválélményhez kevés, hiszen a felejthető effekteket leszámítva valóban csak annyi történt, hogy egy szinte tinédzser lány, furcsa szerelésben, a félszegen mosolygó bátyja mellett – olykor playback rásegítéssel – elalváshoz sem utolsó dalokat énekel. Ám akinek az egészből mindössze ennyi jött le, az valószínűleg inkább a név körüli óriási hype, semmint a valódi Billie miatt érkezett. A többieknek azonban kortól függetlenül életre szóló élmény volt a koncert. Igaz, talán még a légi felvételeken is látható, hogyan oszlott meg generációk szerint a közönség, és tény, hogy a jobbára tinédzserekből álló, órák óta a színpad előtt toporgó kemény mag meglehetősen más amplitúdóval élte meg a szórakozást, mint a külsőbb sorokban riszáló idősebbek. De kifejezetten örömteli volt látni, hogy belőlük is ezrével akad olyan, akinek számára az ízlés nem definiálható csupán az újtól való viszolygásként.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.