Eötvös Péter a szintézisek zeneszerzője: egy Erdélyből származó magyar kulccsal a kezében Európához, és éppen annyit markolva a Pierre Boulez-féle szigorú avantgárdból, mint a kezdeti évek film- és alkalmazott zenés munkáiból. Szimfonikus műveit az egykori impresszionisták színgazdagsága jellemzi, rendszerint terjedelmes művei olykor kurtági tömörségű motívumokból állnak össze, operáit, színpadi műveit a műfaj korlátait szétfeszítő ambíciók vezérlik. Tizenhárom operájának igen nagy része adaptáció: a Három nővér, Alessandro Baricco regényéből a Senza sangue, Tony Kushner híres drámájából az Angyalok Amerikában, Gabriel García Márquez klasszikusából pedig A szerelemről és más démonokról. Nem is meglepő, hogy legújabb premierje egy olyan mű feldolgozása, amelyet könnyen megzenésíthetetlennek mondanánk: a Valuska Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című kultikus regényéből készült. S ahogy Tarr Bélának saját filmnyelvre volt szüksége, hogy a Werckmeister harmóniák remekmű legyen, úgy Eötvös sem komponálhatott az eredeti kötettel a kezében.
A Valuska librettóját Keszthelyi Kinga és Mezei Mari készítette el: az adaptációhoz nem csak lényeglátás, de éles szike is kellett. Noha az opera majdnem kétórás, egyes szereplők kimaradnak, összevonódnak, vagy kisebb-nagyobb jelentőségre tesznek szert Krasznahorkai eredetijéhez képest. De nem is ez lehetett az átdolgozás nagy kérdése. Inkább az, hogy miként váljék zene egy olyan történetből, amelynek eredeti megfogalmazása – a hosszú, univerzumként magukba záruló mondatok tudatfolyamszerű lírája – már maga muzsika.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
