Film

A múlt horgán

Nia DaCosta: Kampókéz

Kritika

Váratlanul időszerű és telített volt 1992-ben Bernard Rose Kampókéz című horrorfilmje.

A szokatlan rémtörténeteiről ismert Clive Barker műve alapján készült film egyszerre érintette a rasszok közti szerelem, a városi szegénység és az elhallgatott fekete történelem kérdéseit; a kérdés csak az volt, mikor fedezik fel újra maguknak Kampókezet a fekete alkotók, és mit kezdenek a magát szó szoros értelmében továbbíró történettel. Az eredeti sztorit most Nia DaCosta és az okos, szociálisan érzékeny horrorjairól ismert Jordan Peele vette kezelésbe. Nehéz is lett volna megkerülni Rose filmjét a jelenlegi feketehorror-reneszánsz idején (Antebellum, Them, Mi, Lovecraft Country, Tűnj el!), amelynek darabjait egyébként gyakran éri a kritika, hogy szórakoztatásra és borzongatásra váltják a fekete közösség traumáit és fájdalmát. Az újrafeldolgozással az is kiderülhetett, mennyire szerencsésen öregedett az eredeti változat, illetve mit tud nyújtani Kampókéz legendája a mai átalakuló, faji feszültségektől feszített Amerikában. DaCosta és Peele úgy döntöttek, hogy nem tagadják meg Rose művét, és nyíltan továbbépítik, aktualizálják annak mitológiáját.

Anthony McCoy (Yahya Abdul-Mateen II) festőként dolgozik Chicagóban, kurátor barátnőjével él a város egykor gettóként működő, de mára dzsentrifikált kerületében. Ígéretes művészként indult, de mostanra kifogyott az ihletből. Egy baráti vacsorán hall Kampókéznek a chicagói Cabrini-Green negyedből indult legendájáról: a fantom őrületbe kergette Helen Lyle-t, a fehér antropológushallgatót, aki a városi legendákat kutatta. Ámokfutásának majdnem áldozatul esett egy kisbaba is. An­thony szinte megszállottan kutatni kezdi a rém történetét, ekkor hall Sherman Fieldsről, Cabrini-Green kampókezű figurájáról, aki cukorkát osztogatott a helyi gyerekeknek. A különös férfit hamisan vádolják meg egy fehér kislány bántalmazásával, és a rendőrök egy akció során brutálisan megölik. A művészt rabul ejti a történet és vadul festeni kezd, de közben egyre nyomasztóbb látomások gyötrik, és környezetében elszabadul az erőszak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.