Film

A múlt horgán

Nia DaCosta: Kampókéz

Kritika

Váratlanul időszerű és telített volt 1992-ben Bernard Rose Kampókéz című horrorfilmje.

A szokatlan rémtörténeteiről ismert Clive Barker műve alapján készült film egyszerre érintette a rasszok közti szerelem, a városi szegénység és az elhallgatott fekete történelem kérdéseit; a kérdés csak az volt, mikor fedezik fel újra maguknak Kampókezet a fekete alkotók, és mit kezdenek a magát szó szoros értelmében továbbíró történettel. Az eredeti sztorit most Nia DaCosta és az okos, szociálisan érzékeny horrorjairól ismert Jordan Peele vette kezelésbe. Nehéz is lett volna megkerülni Rose filmjét a jelenlegi feketehorror-reneszánsz idején (Antebellum, Them, Mi, Lovecraft Country, Tűnj el!), amelynek darabjait egyébként gyakran éri a kritika, hogy szórakoztatásra és borzongatásra váltják a fekete közösség traumáit és fájdalmát. Az újrafeldolgozással az is kiderülhetett, mennyire szerencsésen öregedett az eredeti változat, illetve mit tud nyújtani Kampókéz legendája a mai átalakuló, faji feszültségektől feszített Amerikában. DaCosta és Peele úgy döntöttek, hogy nem tagadják meg Rose művét, és nyíltan továbbépítik, aktualizálják annak mitológiáját.

Anthony McCoy (Yahya Abdul-Mateen II) festőként dolgozik Chicagóban, kurátor barátnőjével él a város egykor gettóként működő, de mára dzsentrifikált kerületében. Ígéretes művészként indult, de mostanra kifogyott az ihletből. Egy baráti vacsorán hall Kampókéznek a chicagói Cabrini-Green negyedből indult legendájáról: a fantom őrületbe kergette Helen Lyle-t, a fehér antropológushallgatót, aki a városi legendákat kutatta. Ámokfutásának majdnem áldozatul esett egy kisbaba is. An­thony szinte megszállottan kutatni kezdi a rém történetét, ekkor hall Sherman Fieldsről, Cabrini-Green kampókezű figurájáról, aki cukorkát osztogatott a helyi gyerekeknek. A különös férfit hamisan vádolják meg egy fehér kislány bántalmazásával, és a rendőrök egy akció során brutálisan megölik. A művészt rabul ejti a történet és vadul festeni kezd, de közben egyre nyomasztóbb látomások gyötrik, és környezetében elszabadul az erőszak.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.