Film

A múlt horgán

Nia DaCosta: Kampókéz

Kritika

Váratlanul időszerű és telített volt 1992-ben Bernard Rose Kampókéz című horrorfilmje.

A szokatlan rémtörténeteiről ismert Clive Barker műve alapján készült film egyszerre érintette a rasszok közti szerelem, a városi szegénység és az elhallgatott fekete történelem kérdéseit; a kérdés csak az volt, mikor fedezik fel újra maguknak Kampókezet a fekete alkotók, és mit kezdenek a magát szó szoros értelmében továbbíró történettel. Az eredeti sztorit most Nia DaCosta és az okos, szociálisan érzékeny horrorjairól ismert Jordan Peele vette kezelésbe. Nehéz is lett volna megkerülni Rose filmjét a jelenlegi feketehorror-reneszánsz idején (Antebellum, Them, Mi, Lovecraft Country, Tűnj el!), amelynek darabjait egyébként gyakran éri a kritika, hogy szórakoztatásra és borzongatásra váltják a fekete közösség traumáit és fájdalmát. Az újrafeldolgozással az is kiderülhetett, mennyire szerencsésen öregedett az eredeti változat, illetve mit tud nyújtani Kampókéz legendája a mai átalakuló, faji feszültségektől feszített Amerikában. DaCosta és Peele úgy döntöttek, hogy nem tagadják meg Rose művét, és nyíltan továbbépítik, aktualizálják annak mitológiáját.

Anthony McCoy (Yahya Abdul-Mateen II) festőként dolgozik Chicagóban, kurátor barátnőjével él a város egykor gettóként működő, de mára dzsentrifikált kerületében. Ígéretes művészként indult, de mostanra kifogyott az ihletből. Egy baráti vacsorán hall Kampókéznek a chicagói Cabrini-Green negyedből indult legendájáról: a fantom őrületbe kergette Helen Lyle-t, a fehér antropológushallgatót, aki a városi legendákat kutatta. Ámokfutásának majdnem áldozatul esett egy kisbaba is. An­thony szinte megszállottan kutatni kezdi a rém történetét, ekkor hall Sherman Fieldsről, Cabrini-Green kampókezű figurájáról, aki cukorkát osztogatott a helyi gyerekeknek. A különös férfit hamisan vádolják meg egy fehér kislány bántalmazásával, és a rendőrök egy akció során brutálisan megölik. A művészt rabul ejti a történet és vadul festeni kezd, de közben egyre nyomasztóbb látomások gyötrik, és környezetében elszabadul az erőszak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.