A dráma két „tárgya” Albert Einstein és Henry Gustav Molaison agya. Az emberiség és a tudomány mindkettő gazdájának sokat köszönhet, bár Einstein agya csak akkor jelenik meg a darabban, amikorra már puszta szenzációvá változott. Egy Thomas Harvey nevű patológus ugyanis eltulajdonította boncolás közben (a szemével együtt), majd azt is sikerült elintéznie, hogy a tudós fia, Hans Albert Einstein engedélyt adjon neki az agy tudományos vizsgálatára, annak ellenére, hogy Harvey szakterülete a legkevésbé sem a neurológia volt.
Ezzel szemben Gustav Molaison agyának vizsgálata nagyon sokat jelentett az idegtudomány számára. Molaison gyermekkorától fogva súlyos epilepsziában szenvedett, ezért döntött úgy az ötvenes években, hogy aláveti magát egy kísérleti műtétnek. E műtét során az orvosok egy hüvelykujjnyi részt távolítottak el az agyából, néhány egyéb agyterülettel együtt a hippokampuszt is, ami a továbbiakban lehetetlenné tette a számára, hogy új információkat raktárazzon el. Lényegében megállt számára az idő. Molaisont a 2008-as haláláig vizsgálták a neurológusok és a pszichológusok.
A harmincnyolc éves brit szerző, Nick Payne darabjai nem ismeretlenek a hazai színpadokon sem. Drámáját, a Csillagképeket a Radnóti Színház 2019-ben mutatta be Valló Péter rendezésében, 2020-ban a Katonában láthattuk a Hát, ha van is, én még nem találtam meg című darabját Máté Gábor rendezésében. Az Inkognitót Szőcs Artur rendezte. Maga a mű egy patent drámaszöveg: izgalmas és súlyos témát választ, s jól szerkesztve, mégis könnyeden tárja elénk. Ez a koktél kissé fel is fordíthatja a néző gyomrát, velem ez történt, habár elismerem, ez elsősorban ízlés kérdése, nem mindenkinek való a koktélozás.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
