A címszereplő (Keresztes Tamás), Szellemfi (Ötvös András), Kamilla (Szilágyi Csenge) és Mariska (Gál Réka Ágota) két ajtóra játszanak. Ki- és bejárkálnak, minduntalan bevágják maguk mögött, közben igyekeznek egymást és a becsapódás zaját is túlkiabálni. Az átjárók között áthatolhatatlan, képzeletbeli fal van; a fiatal szerelmespár keresi az egymáshoz vezető utat, miközben Mariska gardedámja, Kamilla ezt teljes erőből (és teli torokkal kiabálva) akadályozza.
Hamar feltűnik a színen a Szilvait alakító Rudolf Péter is, akinek szitokszó a „színház”, s annak bárminemű formája. Ha ezzel kapcsolatban mond valamit, a színpad több ponton villogni kezd. Amikor a sokat emlegetett, de az előadás háromnegyedéig nem látható Schwartz megjelenik, egy világítótest nagy robajjal le is zuhan úgy, hogy az egész díszlet beleremeg. Ötletes párhuzam, hogy amikor korábban, a kicsi Schwartz az egyik páholy alatti lámpa izzóját kicsavarva érkezik a színpadra a professzort játszó Rudolfnak reklamálva, hogy az nem működik, utóbbi kezében a villanykörte felizzik – minden elektromos kapcsolat nélkül. Sokadszorra látunk mostanában a Vígszínházban kiemelkedő díszlettervezői munkát, ezúttal Csiki Csaba bűvöli meg a teret: „antikoltan” fehérre festett, ütött-kopott, toldozott-foltozott faajtókból és fiókos szekrényekből állítja össze – a legváratlanabb helyeken feltűnő kilincsekkel és fogantyúkkal – a tákolmánynak tűnő, a szegény truppos létet szimbolizáló építményét. Előtte, szűk térben, deszkákra helyezett színpadon játszódik a történet: „színház a színházban”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
