A „Noir-féle” belépő a színész védjegye, lendületétől mintha egy zuhanó repülő utasterében találnánk magunkat. Energikusan hozza a sokkot kapott szemtanú összevissza hadováló figuráját. (Állítása szerint véletlenül bukkant egy zsákutcában az összeszurkált, ám később elszaladó kamaszra.) Repülőből egyébként sincs hiány. Molnár rögtön el is mesél egy repülős sztorit, majd amikor a MűvészetMalom felett hangosan elhúz egy gép, rögtönöz is valamit; a poént már hallottuk tőle 2017 nyarán az Amphitryon bemutatóján az Aquincumi Múzeum kertjében, de most is ül.
Az előadás első harmadában a szellemes és szerelmes pillanatokból van több, aztán ezek megfogyatkoznak, ahogy egyre jobban beleveszünk az emberi játszmák hálójába. Eleinte a kiválóan felépített dialógusokon ugyanúgy nevetünk, mint például Liam váltópólóján, amelyet a szennyesből halásznak elő neki, s rajta egy sas feszít vörös alapon, alatta angol felirat (magyarul: „Az igazi sasok Gran Canariára repülnek”).
Melyik érzés igazi? Liam meghatottsága, hogy a Danny dezodorjával átitatott ruhadarabot hordhatja, vagy később a gyűlöletesen a sógora szemébe vágott szemrehányás, miszerint neki itt mindig csak a szennyes jut? A játék a jelmezekkel (Kisprumik Ádám művei) itt véget is ér, a másik két szereplő öltözékét a világ szinte bármelyik pontján élő bármelyik nő vagy férfi viselhetné. Annál izgalmasabb a díszlet (Szabó Márton): minden hófehér az étkezős nappaliban, még az örökzöld cserepes növény is. Mint egy műtőben. A vér színe majd’ kiugrik a háttérből. Az előadás háromnegyedénél a szobabelső két felét megcserélik, és az új nappali tükörképe lesz a másiknak: fordult a kocka. Nemcsak Helen jön rá, hogy már nem ő van felül a Dannyvel folytatott csatározásában, de mi is megérezzük, hogy nem számíthatunk happy endre.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
