„Mintha nem is fölülről, hanem a földet borító hótakaróból érkezne a fény. Kérlelhetetlenül gyengül, nyilván hamarosan beesteledik” – folytatódik a szöveg, és a későbbiekben azt látjuk, hogy az író végig ezzel a kérlelhetetlenséggel néz szembe, ezt a gyengülést járja körül. A regény utolsó jelenete a végső stádiumos rákos főhős (Paul) és felesége (Prudence) párbeszéde. „Azt hiszem, nem állt hatalmunkban változtatni a dolgokon” – mondja a nő. Mire Paul: „– Nem, kedvesem. – Prudence mélyen a szemébe nézett, félig mosolygott, de néhány könnycsepp is megcsillant az arcán. – Ehhez néhány csodálatos hazugságra lett volna szükségünk.”
Mi lett volna ez a néhány csodálatos hazugság? Milyen válaszai maradtak az európai embernek a sötétséggel szemben? Mi vár az emberiségre és mi az egyes emberre, amikor elér mindannyiunkat a vég? Az egyik oldalon a káosz, a halál, a szomorúság és a pusztulás, de vajon kerül valami a másik serpenyőbe egyáltalán? A vallás, a politika, a (magas és a pop-) kultúra, valamint a személyes kapcsolatok jöhetnek szóba. Hogy ezek mennyire kielégítő válaszok, ezt a kérdést tárgyalja a szerző az ezúttal is sötét művében. Sötét, de semmiképp nem egyértelműen nihilista alkotás ez, holott felületes olvasatban ő a dekadens és kiábrándult értelmiségi lexikoni szócikk illusztrációja, de volt már „perverz” és „rasszista” is. „Ha rágyújtasz, miközben a TGV-re vársz, máris rögtön nihilistának kiáltanak ki” – mondja egy helyütt, majd hozzáteszi: „Nem, én nem vagyok nihilista, pont fordítva, konzervatív vagyok.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
