Színház

Nincs magyarázat

Sorstalanság

Kritika

„Hosszú, hosszú gyerekkor volt az életem, amelyet egyedül a belőle keletkezett mű igazolhat” – írja Kertész Imre A néző (Feljegyzések 1991–2001) című kötetében.

A Bagossy Júlia rendezésében színre vitt, tantermi előadásként középiskolákban is látható produkcióban a tizenhat éves kiskamasz Kertész életét követhetjük, aki a koncentrációs táborból szabadulva visszatér Budapestre. A Sorstalanság színpadi adaptációja művészeti és edukációs küldetést teljesít, miközben végig a fiatalság naivitásának erejét élteti, ami csak felületesen tűnhet hiszékenységnek, jóhiszeműségnek.

Izgalmas ötlet, hogy kétszereplős „mono­drámát” látunk, ahol mindkét színész – Gloviczki Bernát és Jakab Balázs – az írót játssza, ráadásul szimultán is. Van, hogy átmenetileg csak egyikük Kertész, míg társa az épp aktuális párbeszéd másik szereplőjét alakítja, sőt előfordul, hogy ez a másik egyszerre több szerepet visz, ilyenkor például női és férficipőkkel a kezében beszél, jelezve, a mellékszereplők közül éppen melyik szövegét mondja. A cipők ebben a kontextusban persze többletjelentéssel bírnak.

Megyünk egyre beljebb, a borzalmakkal teli történelmi múlt bugyraiba. Különös road movie: utazunk Kertésszel, az elején az időben, az előadás felétől pedig a vonaton, egyre közelítve a buchenwaldi és auschwitzi koncentrációs táborokhoz, és egyben a dráma csúcspontjához is, amikor megfordul a kocka: már nincs gyermeki derű, ilyen-olyan feloldó gondolatkísérlet (mint például az elgázosításra is szolgáló barakkban az, hogy „jé, de jó, zuhany!”, vagy az SS-katonákról a megállapítás, hogy „cseppet sem találtam őket veszedelmeseknek: kényelmesen föl s alá jártak (…), „némelyőnket szívélyesen háton vagy vállon is veregettek”), csak a felismerés (vagy beismerés), hogy igen, ez egy haláltábor, és igen, a véget jelentheti. Szívszorító, hogy tudjuk, mire fut ki a történet, a fiúk erre mégis lassan eszmélnek rá, és körömszakadtáig hinni akarják, hogy mindenre van magyarázat. Talán ez a nehezen kihunyó életigenlés és a naivitás álcája magyarázhatja az író csodába illő megmenekülését is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.