A karrierje elején helyből legendává váló Guy Ritchie (egyes) filmjei a popkultúra gyöngyszemeivé fényeződtek az állandó használattól, szakadatlan idézgetéstől, a rendező nimbusza tehát törhetetlennek tűnhet, mégis, ha eltér a megszokott receptjeitől, az jellemzően kudarcba fullad. A közönség általában azt várja, hogy azt a sztorit – vagy annak permutációját – mondja el újra, amit olyan jól tud, azt a kurva anyázósat, amelyikben lassított jelenetekben verik péppé egymást az angolok. Azon filmjeinek fogadtatása, ahol az imádott stílust nem hozza, általában egy zárt próbán előadott stage divingra emlékeztetnek (jóllehet épp legutóbbi drámája, A szövetség pl. kivétel ez alól).
A rajongás kétélű kardja tehát minden alkalommal ott lebeg az alkotó felett, fenyegetve a kérdéssel, hogy érkező műve épp hol helyezkedik majd el a Blöfftől a Fortune hadműveletig tartó skálán „gájricsiség” tekintetében. A rendező talán belátta, hogy bármit csinál, akkor is csak „a rossz kaja, a még rosszabb idő meg a kibaszott Mary Poppins” kell, és úgy döntött, megadja a népnek a cirkuszt, amit követel. Biztos, ami biztos, az anno visszatérését hirdető Úriemberekből (inspirálódva) készített azonos című sorozatot, az eredmény pedig… nos, egész gájricsis lett.
Halstead hercege meghal, gyerekei pedig nyomban az örökösödési filmek hierarchiája szerint kezdenek rendeződni. Megismerjük a felelősségteljes, józan eszű Eddie-t, a kötelezően felvonultatott lánytestvért és az őrült drogfüggőt, aki miatt a család több száz éves renoméja tevődik kockára. Freddy összetűzésbe kerül egy veszélyes alvilági alakkal, a bajból pedig csak a birtokon működő fűültetvény bárónője tudja kihúzni őket, az ebből szokásosan elburjánzó vérontásnak pedig most is csak az ötórai tea szab határt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
