Tévésorozat

Azt meséld el, Guy

Úriemberek

Kritika

Kétféle ember létezik: akinek elérnie nehéz a sikert, és akinek megtartania.

A karrierje elején helyből legendává váló Guy Ritchie (egyes) filmjei a popkultúra gyöngyszemeivé fényeződtek az állandó használattól, szakadatlan idézgetéstől, a rendező nimbusza tehát törhetetlennek tűnhet, mégis, ha eltér a megszokott receptjeitől, az jellemzően kudarcba fullad. A közönség általában azt várja, hogy azt a sztorit – vagy annak permutációját – mondja el újra, amit olyan jól tud, azt a kurva anyázósat, amelyikben lassított jelenetekben verik péppé egymást az angolok. Azon filmjeinek fogadtatása, ahol az imádott stílust nem hozza, általában egy zárt próbán előadott stage divingra emlékeztetnek (jóllehet épp legutóbbi drámája, A szövetség pl. kivétel ez alól).

A rajongás kétélű kardja tehát minden alkalommal ott lebeg az alkotó felett, fenyegetve a kérdéssel, hogy érkező műve épp hol helyezkedik majd el a Blöfftől a Fortune hadműveletig tartó skálán „gájricsiség” tekintetében. A rendező talán belátta, hogy bármit csinál, akkor is csak „a rossz kaja, a még rosszabb idő meg a kibaszott Mary Poppins” kell, és úgy döntött, megadja a népnek a cirkuszt, amit követel. Biztos, ami biztos, az anno visszatérését hirdető Úriemberekből (inspirálódva) készített azonos című sorozatot, az eredmény pedig… nos, egész gájricsis lett.

Halstead hercege meghal, gyerekei pedig nyomban az örökösödési filmek hierarchiája szerint kezdenek rendeződni. Megismerjük a felelősségteljes, józan eszű Eddie-t, a kötelezően felvonultatott lánytestvért és az őrült drogfüggőt, aki miatt a család több száz éves renoméja tevődik kockára. Freddy összetűzésbe kerül egy veszélyes alvilági alakkal, a bajból pedig csak a birtokon működő fűültetvény bárónője tudja kihúzni őket, az ebből szokásosan elburjánzó vérontásnak pedig most is csak az ötórai tea szab határt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.