Tévésorozat

Azt meséld el, Guy

Úriemberek

Kritika

Kétféle ember létezik: akinek elérnie nehéz a sikert, és akinek megtartania.

A karrierje elején helyből legendává váló Guy Ritchie (egyes) filmjei a popkultúra gyöngyszemeivé fényeződtek az állandó használattól, szakadatlan idézgetéstől, a rendező nimbusza tehát törhetetlennek tűnhet, mégis, ha eltér a megszokott receptjeitől, az jellemzően kudarcba fullad. A közönség általában azt várja, hogy azt a sztorit – vagy annak permutációját – mondja el újra, amit olyan jól tud, azt a kurva anyázósat, amelyikben lassított jelenetekben verik péppé egymást az angolok. Azon filmjeinek fogadtatása, ahol az imádott stílust nem hozza, általában egy zárt próbán előadott stage divingra emlékeztetnek (jóllehet épp legutóbbi drámája, A szövetség pl. kivétel ez alól).

A rajongás kétélű kardja tehát minden alkalommal ott lebeg az alkotó felett, fenyegetve a kérdéssel, hogy érkező műve épp hol helyezkedik majd el a Blöfftől a Fortune hadműveletig tartó skálán „gájricsiség” tekintetében. A rendező talán belátta, hogy bármit csinál, akkor is csak „a rossz kaja, a még rosszabb idő meg a kibaszott Mary Poppins” kell, és úgy döntött, megadja a népnek a cirkuszt, amit követel. Biztos, ami biztos, az anno visszatérését hirdető Úriemberekből (inspirálódva) készített azonos című sorozatot, az eredmény pedig… nos, egész gájricsis lett.

Halstead hercege meghal, gyerekei pedig nyomban az örökösödési filmek hierarchiája szerint kezdenek rendeződni. Megismerjük a felelősségteljes, józan eszű Eddie-t, a kötelezően felvonultatott lánytestvért és az őrült drogfüggőt, aki miatt a család több száz éves renoméja tevődik kockára. Freddy összetűzésbe kerül egy veszélyes alvilági alakkal, a bajból pedig csak a birtokon működő fűültetvény bárónője tudja kihúzni őket, az ebből szokásosan elburjánzó vérontásnak pedig most is csak az ötórai tea szab határt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.