Tévésorozat

Azt meséld el, Guy

Úriemberek

Kritika

Kétféle ember létezik: akinek elérnie nehéz a sikert, és akinek megtartania.

A karrierje elején helyből legendává váló Guy Ritchie (egyes) filmjei a popkultúra gyöngyszemeivé fényeződtek az állandó használattól, szakadatlan idézgetéstől, a rendező nimbusza tehát törhetetlennek tűnhet, mégis, ha eltér a megszokott receptjeitől, az jellemzően kudarcba fullad. A közönség általában azt várja, hogy azt a sztorit – vagy annak permutációját – mondja el újra, amit olyan jól tud, azt a kurva anyázósat, amelyikben lassított jelenetekben verik péppé egymást az angolok. Azon filmjeinek fogadtatása, ahol az imádott stílust nem hozza, általában egy zárt próbán előadott stage divingra emlékeztetnek (jóllehet épp legutóbbi drámája, A szövetség pl. kivétel ez alól).

A rajongás kétélű kardja tehát minden alkalommal ott lebeg az alkotó felett, fenyegetve a kérdéssel, hogy érkező műve épp hol helyezkedik majd el a Blöfftől a Fortune hadműveletig tartó skálán „gájricsiség” tekintetében. A rendező talán belátta, hogy bármit csinál, akkor is csak „a rossz kaja, a még rosszabb idő meg a kibaszott Mary Poppins” kell, és úgy döntött, megadja a népnek a cirkuszt, amit követel. Biztos, ami biztos, az anno visszatérését hirdető Úriemberekből (inspirálódva) készített azonos című sorozatot, az eredmény pedig… nos, egész gájricsis lett.

Halstead hercege meghal, gyerekei pedig nyomban az örökösödési filmek hierarchiája szerint kezdenek rendeződni. Megismerjük a felelősségteljes, józan eszű Eddie-t, a kötelezően felvonultatott lánytestvért és az őrült drogfüggőt, aki miatt a család több száz éves renoméja tevődik kockára. Freddy összetűzésbe kerül egy veszélyes alvilági alakkal, a bajból pedig csak a birtokon működő fűültetvény bárónője tudja kihúzni őket, az ebből szokásosan elburjánzó vérontásnak pedig most is csak az ötórai tea szab határt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.