Lemez

Élet a halál után

Tangerine Dream: Raum

  • - minek -
  • 2022. március 16.

Kritika

Amikor Edgar Froese, a Tangerine Dream (TD) alapítója és majd’ fél évszázadig egyetlen állandó tagja 2015 januárjában tüdőembóliában elhunyt, sokan vélhették úgy, hogy a zenekarnak vége.

Nem így történt, a zenei projektet Froese útmutatásainak megfelelően és az általa kijelölt utódja, Thorsten Quaeschning vezetésével továbbvitték korábbi alkotótársai. Ennek eredménye legfrissebb albumuk, a Raum is. Nem mondjuk, hogy hányadik, hiszen e tekintetben maguk a rajongók is zavarban vannak: talán a harmincegyedik, de más számítás szerint lehet akár a nyolcvannegyedik is. Utóbbit magyarázhatják a zenekar pályafutása során idővel egyre jobban elszaporodó filmzenék, alapos revízió alá vett újrakiadások, folytatások, és persze az élő felvételek, hiszen legendás és híresen hangos koncertzenekarról beszélünk.

Végeredményben a TD úgy bizonyult univerzális és bizonyos értelemben kortalan zenekarnak, hogy karrierfázisaik nagyon is jól megfoghatók. És az is nyilvánvaló, meddig bizonyultak újítóknak, akiknek a hatása sok előadónál máig érződik. Froeséék a hatvanas évekből hozták magukkal a pszichedelikus, kissé szürreális közelítésben előadott rockzenét, s ahhoz társultak hamarosan az újonnan felfedezett elektronikus hangszerek idővel mind dominánsabb tónusai. Kezdetben a mellotron, a manipulált szalagok, azután a szintetizátorok, szekvenszerek, előbb analóg, végül digitális kivitelben.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem elég német

Szigorúan véve nem életrajzi film ez az alkotás, minden fontosabb sorsfordulat benne van ugyan, de a rendező ambíciója nagyobb: újraértelmezné a Kafkáról kialakult, őt egyfajta komor vátesznek kijáró áhítattal megalkotott képet – az életművet nem átértékelve, hanem átélhető kontextusba helyezve.

Kinyíltak a hóvirágok

A gyerekek a fal felé fordították a lakásban azokat a fényképeket, amelyeken felnőttként láthatók. Vannak emlékeik abból az életükből, naggyá lett bútoraik, tárgyaik is folyton gondot okoznak nekik. Látták magukat a tükörben, megvan az élmény, ahogy elérhetetlenné válik a felső polc, de nehezükre esik az emlékezés.

Hunn, új legenda?

A tárlat fő kérdése nem az, hogy milyenek voltak ténylegesen a hunok. Inkább az 1500 éve folyamatosan létező, izgalmas, zavarba ejtő és örökké változó Attila-legenda kusza szövevénye bontakozik ki előttünk.

Irigységmonológ

A zenés darab egy, a „semmi közepén” lévő buszmegállóban születő belső monológ. Akár a Forrest Gumpban, csak itt az elfogadás békéje helyén az elégedetlenség indulata áll. Hősünk, úgy tűnik, egyszer már járt ennél a kissé misztikus elágazásnál. Életé­nek első fele az egyik irányba elindulva nem vezetett sehová, és most, amikor ismét itt ül a megállóban, már nem biztos, hogy indul járat az ellenkező vonalon.

Három méterrel a tenger szintje alatt

Április 13-a, hétfő reggel. Még csípős a tavasz, de lassan vége a fűtési szezonnak. Mindenhol kialvatlan emberek, a munkavégzés akadozik. Minden második ember csalódott. Elcsalódott, mondják, elcsalták! Többen szervezni kezdik a kivándorló bulikat. Mások csöndben csomagolnak.