Huszonhárom év után újra találkozik egy Férfi és egy Nő. Egykor szerelmespár voltak, ma valami megkésett randevúszerű találkozójuk van egy kölcsönlakásban. Néhány retrónak ható bútor, mázas kisszobor meg klasszik nipp veszi őket körül, a háttér meg egy méretes faliszőnyeg, cirkuszi vagy farsangi jelenettel. A Nő Amerikában él, a Férfi itthon maradt.
Mintha vége lenne az előadásnak, tapsolnánk, ám szólítanak az alkotók, hogy foglaljunk helyet a színpad egyik vagy másik szélénél attól függően, szerintünk bűnös vagy ártatlan az ókori görög hősnő. De nemcsak térfelet választunk, meg is kell védenünk az álláspontunkat. A két csoport, szokatlan módon sok mindenben egyetért, megérti egymást. Érvényes vita bontakozik ki.
Nehéz nem észrevenni, hogy a Libri könyvesboltjaiban egy ideje, pontosabban amióta az államilag bőkezűen támogatott Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (MCC) beszállt a Libri–Bookline kiadócsoportba, központi helyen, gúlákba állítva díszelegnek az MCC Press „genderellenes” (azaz, a feminista és LMBTQ jogi törekvéseket lejáratni igyekvő) kiadványai, jelentős ellensúlyozás nélkül.
A Magyar Zene Háza harmadszor kért fel egy-egy neves muzsikust, hogy állítson össze olyan eddig nem létező formációkat úgy, hogy ő maga nem játszik azokban.
Az inspiráció nagyjából úgy viszonyul a másoláshoz, ahogy a szeretet a kihasználáshoz. Erről tanúskodik Olivia Wilde új thrillere, tartalmilag és formailag egyaránt.
A fiatal szobrászművész kiállításán fél tucat munka látható, amelyek több szállal kapcsolódnak korábbi alkotásaihoz. Saját bevallása szerint munkamódszerének sarokpontja, hogy a kész mű kétértelmű és nyitott, humoros és egyben ironikus is legyen, valamint reflektáljon társadalmi kérdésekre is.
Családot bárki alapíthat, gyereke pedig ha nem is mindenkinek, de nagyon sokaknak lehet.
A németül író, szlovák származású Irena Brežná nem ismeretlen a magyar olvasók előtt: 2016-ban jelent meg (ugyancsak Vályi Horváth Erika fordításában) A hálátlan idegen című, önéletrajzi elemekkel átszőtt regénye.
A 94 éves zalai parasztasszony mesélni kezd. Az nem derül ki, hogy pontosan kinek és miért: nekünk mesél. Csapongó elbeszélésének nincs gátja. Mintha egy nyelvjárásgyűjtés feljegyzéseit olvasnánk, ahol a cselekmény vagy a következetesség másodlagos a történeteket hordozó nyelv mellett.
A hosszú utazás az időben zajlik. Az első vers lírai énje etruszk, és mint a szarkofágon lévő szobor tekintete, „múltat és jövőt / egymásra másolva lát”. Ez a kép később is felötlik, amikor a limesről van szó, újból, halványan, amikor Szűz Máriáról vagy az örök, bibliai szamárról, erősebben a háborúnál és a járványnál.
Női bosszúfilmek és sorozatok – ha néhány évtizede azt mondják a szerelemre és házi szolgálatra kényszerített asszonyoknak, hogy lesz idő, amikor külön kategória nyílik azoknak a mozgóképeknek, ahol erejüket visszaszerző nők rituálisan végzik ki a bántalmazó férfiakat, aznap talán mosolyogva tűrték volna a rendes napi gyomrosokat.
Vajon kifáradhat, kiüresedhet-e az a forma, amelyet Nagy Fruzsina jelmeztervező és Halas Dóra zenész, a Soharóza kísérleti énekegyüttes vezetője talált ki, s amelyet catwalk koncertnek nevezve új műfajként, „valahol a színház, a kóruskoncert és az extrém divatbemutató között” határoztak meg. Meg lehet-e közelíteni a 2018-as Az Ügy című előadásuk kirobbanó sikerét?
Mit is mondhatnánk valakiről, akinek fiktív énje olyanokat tud mondani, hogy „utolsó leheletemig használok zöld fokhagymát”?
Németország legismertebb ismeretlen filmkészítője – mondták róla. Pályája során több mint kilencven filmet készített, többségében kísérleti rövidfilmeket. Művei – amelyekben legtöbbször a képalkotás erejét és lehetőségeit vizsgálja – döntő hatást gyakoroltak a kortárs filmművészetre. A magyar közönség előtt leginkább Christian Petzold alkotótársaként ismert, ezen változtathat most egy kiállítás és vetítéssorozat.
