Ha van könyv, amelyet érdemes elolvasni az ukrajnai orosz agresszió megértéséhez, az Belton két éve megjelent és immár magyarul is olvasható munkája. A londoni oknyomozó újságíró vaskos kötetté nőtt sztorijából ugyanis világosan kiderül, hogyan építette és tőkésítette fel magát a jelenlegi, Putyin és ex-KGB-s elvtársai vezette új orosz birodalmi elit.
A két évvel ezelőtt, 93 éves korában elhunyt feminista ügyvéd, író és politikus, Gisèle Halimi méltatlanul ismeretlen hazánkban. Éppen ezért különösen örvendetes, hogy megjelent magyarul is a halála évében rögzített interjúja, hosszú, küzdelmes és eredményes életútjának az összegzése.
Koncertszínházi előadást fogunk látni, közli velünk Lóci, a darab zenéjét szolgáltató Lóci Játszik nevezetű zenekar frontembere, és rögtön fel is veszi a szerző, Verne Gyula szerepét, hogy színpadra szólítsa a szereplőket, akik bemutatják a hőst, Phileas Foggot (Karácsonyi Zoltán).
Minden művészettörténésszel megeshet, hogy vizsgálandó tárgya, pontosabban egy művész életműve, s annak megértése/értékelése kicsúszik a keze közül, nehezen talál fogást rajta. Picasso pandanja, riválisa és barátja, a modern művészet kiemelkedő alakja, Henri Matisse (1869–1954) nekem pont ilyen; de csak a Szépművészeti Múzeumban látható, közel száz művet bemutató kiállítás után jöttem rá, hogy miért.
Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.
A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.
Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt.
Viharos szél okozott kisebb bonyodalmakat a háromnapos, jubileumi Paloznaki Jazzpikniken, de a szervezés, amely nyomába ér a Sziget professzionalizmusának, úrrá lett ezen.
A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.
Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.
Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemeteszsákkal.
Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg?
Klasszikus dilemma: mihez kezdjünk egy filmmel, amelynek vitathatatlanul jók a szándékai és fontos az üzenete, ám tragikusan félresikerül. A Jewel a dél-afrikai apartheid és az ellene való tiltakozás egyik legfontosabb stációját, az 1960-as sharpeville-i mészárlást teszi meg témájául.
