Lemez

Három zongorista magányossága

Esbjörn Svensson: HOME.S; Keith Jarrett: Bordeaux Concert; Abdullah Ibrahim: Solotude

Kritika

Keith Jarrett bordeaux-i koncertjének első néhány hangját hallva senki nem lehet biztos abban, hogy közelebbről milyen műfajú előadást hall (a jellegzetes, egyeseket zavaró nyögéseitől is tekintsünk el). Rachmaninovtól Ligetin át Thelonious Monkig sok mindenki, akár Liszt Ferenc is eszünkbe juthat, mert szving lüktetés csak a 12 perces első track derekán jelzi egyértelműen a műfajt.

Mire az előző évszázad véget ért, de a jazz még nem töltötte be a százat, az európai klasszikus zene visszahozott valamit a rögtönzésből, és ezt leginkább a jazz hatására tette. Az ezredfordulóra viszont annyira kitágult a jazz fogalma, hogy aligha lehet egynemű dologról beszélni. Inkább hagyományokról, megközelítésmódokról és kifejezési készletekről. Ezt példázza a „jazz”-zongorázás három, különböző földrészekről érkező, eltérő életkorú óriása, akiknek felvételei most első kiadásként jelentek meg. És akiknek az európai klasszikus zene újra megtermékenyítő impulzusokat adott, akár konkrét kulturális utalásokat, akár esztétizáló megközelítést vélünk hallani.

A három közül a legkevésbé Esbjörn Svensson újonnan kiadott felvételei illeszthetők be a 2008-ban balesetben fiatalon (44 évesen) elhunyt svéd zongoristáról rögzült képbe. Nem sokkal a halála előtt maga készített szólófelvételeket, de ezek a számítógépén maradtak, már nem jutott el velük az utolsó simításokig. Sosem beszélt erről senkinek, még a felvételeket most az ACT kiadónál publikáló feleségének sem. Attól kezdve, hogy zenekara, az EST 1993-ban megalakult, a trió kitűnt azzal, hogy szinte nem volt benne kifejezett kísérő- vagy szólóhangszer. Svensson sosem adott ki szólólemezt. A felfedezés értékét persze nem csökkenti, hogy a kifejezés pontosságát és kidolgozottságát minden szenvedélyességével együtt is mindig szem előtt tartó zongorista nem hagyta jóvá, nem minősítette befejezettnek ezeket a felvételeket. Az ő esszéit, próbálkozásait bármikor szívesen hallgatnám. Ám attól a fortélyos sejtésemtől sem tudok szabadulni, hogy Svensson „privát” felvételeinek a nyilvánosságra hozatalában lényeges ösztönzőként hatott a kiadóra az úgynevezett neoklasszikus zenei divat hullámának felívelése, az ambient és elektro irányokkal keveredve, amelyek főleg izlandi és más északi produkciók sikerét hozták.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.