Lemez

Három zongorista magányossága

Esbjörn Svensson: HOME.S; Keith Jarrett: Bordeaux Concert; Abdullah Ibrahim: Solotude

Kritika

Keith Jarrett bordeaux-i koncertjének első néhány hangját hallva senki nem lehet biztos abban, hogy közelebbről milyen műfajú előadást hall (a jellegzetes, egyeseket zavaró nyögéseitől is tekintsünk el). Rachmaninovtól Ligetin át Thelonious Monkig sok mindenki, akár Liszt Ferenc is eszünkbe juthat, mert szving lüktetés csak a 12 perces első track derekán jelzi egyértelműen a műfajt.

Mire az előző évszázad véget ért, de a jazz még nem töltötte be a százat, az európai klasszikus zene visszahozott valamit a rögtönzésből, és ezt leginkább a jazz hatására tette. Az ezredfordulóra viszont annyira kitágult a jazz fogalma, hogy aligha lehet egynemű dologról beszélni. Inkább hagyományokról, megközelítésmódokról és kifejezési készletekről. Ezt példázza a „jazz”-zongorázás három, különböző földrészekről érkező, eltérő életkorú óriása, akiknek felvételei most első kiadásként jelentek meg. És akiknek az európai klasszikus zene újra megtermékenyítő impulzusokat adott, akár konkrét kulturális utalásokat, akár esztétizáló megközelítést vélünk hallani.

A három közül a legkevésbé Esbjörn Svensson újonnan kiadott felvételei illeszthetők be a 2008-ban balesetben fiatalon (44 évesen) elhunyt svéd zongoristáról rögzült képbe. Nem sokkal a halála előtt maga készített szólófelvételeket, de ezek a számítógépén maradtak, már nem jutott el velük az utolsó simításokig. Sosem beszélt erről senkinek, még a felvételeket most az ACT kiadónál publikáló feleségének sem. Attól kezdve, hogy zenekara, az EST 1993-ban megalakult, a trió kitűnt azzal, hogy szinte nem volt benne kifejezett kísérő- vagy szólóhangszer. Svensson sosem adott ki szólólemezt. A felfedezés értékét persze nem csökkenti, hogy a kifejezés pontosságát és kidolgozottságát minden szenvedélyességével együtt is mindig szem előtt tartó zongorista nem hagyta jóvá, nem minősítette befejezettnek ezeket a felvételeket. Az ő esszéit, próbálkozásait bármikor szívesen hallgatnám. Ám attól a fortélyos sejtésemtől sem tudok szabadulni, hogy Svensson „privát” felvételeinek a nyilvánosságra hozatalában lényeges ösztönzőként hatott a kiadóra az úgynevezett neoklasszikus zenei divat hullámának felívelése, az ambient és elektro irányokkal keveredve, amelyek főleg izlandi és más északi produkciók sikerét hozták.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.