Lemez

Három zongorista magányossága

Esbjörn Svensson: HOME.S; Keith Jarrett: Bordeaux Concert; Abdullah Ibrahim: Solotude

Kritika

Keith Jarrett bordeaux-i koncertjének első néhány hangját hallva senki nem lehet biztos abban, hogy közelebbről milyen műfajú előadást hall (a jellegzetes, egyeseket zavaró nyögéseitől is tekintsünk el). Rachmaninovtól Ligetin át Thelonious Monkig sok mindenki, akár Liszt Ferenc is eszünkbe juthat, mert szving lüktetés csak a 12 perces első track derekán jelzi egyértelműen a műfajt.

Mire az előző évszázad véget ért, de a jazz még nem töltötte be a százat, az európai klasszikus zene visszahozott valamit a rögtönzésből, és ezt leginkább a jazz hatására tette. Az ezredfordulóra viszont annyira kitágult a jazz fogalma, hogy aligha lehet egynemű dologról beszélni. Inkább hagyományokról, megközelítésmódokról és kifejezési készletekről. Ezt példázza a „jazz”-zongorázás három, különböző földrészekről érkező, eltérő életkorú óriása, akiknek felvételei most első kiadásként jelentek meg. És akiknek az európai klasszikus zene újra megtermékenyítő impulzusokat adott, akár konkrét kulturális utalásokat, akár esztétizáló megközelítést vélünk hallani.

A három közül a legkevésbé Esbjörn Svensson újonnan kiadott felvételei illeszthetők be a 2008-ban balesetben fiatalon (44 évesen) elhunyt svéd zongoristáról rögzült képbe. Nem sokkal a halála előtt maga készített szólófelvételeket, de ezek a számítógépén maradtak, már nem jutott el velük az utolsó simításokig. Sosem beszélt erről senkinek, még a felvételeket most az ACT kiadónál publikáló feleségének sem. Attól kezdve, hogy zenekara, az EST 1993-ban megalakult, a trió kitűnt azzal, hogy szinte nem volt benne kifejezett kísérő- vagy szólóhangszer. Svensson sosem adott ki szólólemezt. A felfedezés értékét persze nem csökkenti, hogy a kifejezés pontosságát és kidolgozottságát minden szenvedélyességével együtt is mindig szem előtt tartó zongorista nem hagyta jóvá, nem minősítette befejezettnek ezeket a felvételeket. Az ő esszéit, próbálkozásait bármikor szívesen hallgatnám. Ám attól a fortélyos sejtésemtől sem tudok szabadulni, hogy Svensson „privát” felvételeinek a nyilvánosságra hozatalában lényeges ösztönzőként hatott a kiadóra az úgynevezett neoklasszikus zenei divat hullámának felívelése, az ambient és elektro irányokkal keveredve, amelyek főleg izlandi és más északi produkciók sikerét hozták.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.