Lemez

Három zongorista magányossága

Esbjörn Svensson: HOME.S; Keith Jarrett: Bordeaux Concert; Abdullah Ibrahim: Solotude

Kritika

Keith Jarrett bordeaux-i koncertjének első néhány hangját hallva senki nem lehet biztos abban, hogy közelebbről milyen műfajú előadást hall (a jellegzetes, egyeseket zavaró nyögéseitől is tekintsünk el). Rachmaninovtól Ligetin át Thelonious Monkig sok mindenki, akár Liszt Ferenc is eszünkbe juthat, mert szving lüktetés csak a 12 perces első track derekán jelzi egyértelműen a műfajt.

Mire az előző évszázad véget ért, de a jazz még nem töltötte be a százat, az európai klasszikus zene visszahozott valamit a rögtönzésből, és ezt leginkább a jazz hatására tette. Az ezredfordulóra viszont annyira kitágult a jazz fogalma, hogy aligha lehet egynemű dologról beszélni. Inkább hagyományokról, megközelítésmódokról és kifejezési készletekről. Ezt példázza a „jazz”-zongorázás három, különböző földrészekről érkező, eltérő életkorú óriása, akiknek felvételei most első kiadásként jelentek meg. És akiknek az európai klasszikus zene újra megtermékenyítő impulzusokat adott, akár konkrét kulturális utalásokat, akár esztétizáló megközelítést vélünk hallani.

A három közül a legkevésbé Esbjörn Svensson újonnan kiadott felvételei illeszthetők be a 2008-ban balesetben fiatalon (44 évesen) elhunyt svéd zongoristáról rögzült képbe. Nem sokkal a halála előtt maga készített szólófelvételeket, de ezek a számítógépén maradtak, már nem jutott el velük az utolsó simításokig. Sosem beszélt erről senkinek, még a felvételeket most az ACT kiadónál publikáló feleségének sem. Attól kezdve, hogy zenekara, az EST 1993-ban megalakult, a trió kitűnt azzal, hogy szinte nem volt benne kifejezett kísérő- vagy szólóhangszer. Svensson sosem adott ki szólólemezt. A felfedezés értékét persze nem csökkenti, hogy a kifejezés pontosságát és kidolgozottságát minden szenvedélyességével együtt is mindig szem előtt tartó zongorista nem hagyta jóvá, nem minősítette befejezettnek ezeket a felvételeket. Az ő esszéit, próbálkozásait bármikor szívesen hallgatnám. Ám attól a fortélyos sejtésemtől sem tudok szabadulni, hogy Svensson „privát” felvételeinek a nyilvánosságra hozatalában lényeges ösztönzőként hatott a kiadóra az úgynevezett neoklasszikus zenei divat hullámának felívelése, az ambient és elektro irányokkal keveredve, amelyek főleg izlandi és más északi produkciók sikerét hozták.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk