Kritika

Szex, hatalom, kereskedelmi tévé. A Riválisok a szappanopera fénykorában játszódik és vissza is hoz valamit annak bugyuta, de elragadó bájából.

Eva börtönőr, de olyan, mint egy határozott, ám jóságos tanító néni.

Fene se gondolta volna két hónappal ezelőtt, hogy ilyen izgalmasan vagy idiotisztikusan (lehet választani) kereteződik majd az idei október 23-a.

Telefonnal felvett videó terjed Szenegálban: hisztérikus tömegjelenet közepette kiásnak a sírjából egy halottat, kivonszolják a temetőből, ahol nem maradhat, mert úgy tudják, homoszexuális volt.

Mintha szélesvásznú filmet néznénk: a színpadkép két oldalra kinyúlik, és az ég mintha összenyomná a földet. Középen, elég kis területet elfoglalva, forgószínpadra épített, lombházra emlékeztető építmény áll, a széleken sátrak (díszlet: Devich Botond).

Jędrzej apukája bokszbajnok volt a hetvenes években, de megmondták neki az elvtársak, hogy az olimpián majd veszítenie kell a szovjet versenyzővel szemben, mire ő abbahagyta az egészet, fiát kifejezetten eltiltotta a boksztól, szegény bányászként, a munkahelyén kapott légúti betegségben halt meg. Megfulladt. Konkrétan és átvitt értelemben is.

Az időutazás és a vérfertőzés közé nehéz egyenlőségjelet tenni. Ám tudjuk jól, hogy a mozi csodákra képes.

Értelmiségi fiú és pincérlány nem lehetnek egymáséi az osztálykülönbség miatt. A fiú (Victor Belmondo, a nagy Jean-Paul fia, látszik is rajta) egyetemre jár, filmrendezői ambíciói vannak, és társadalmi helyzetének megfelelő, sznob barátai, akik ki nem hagynák az alkalmat a nem csak Truffaut-t, de Marilyn Monroe-t sem ismerő lány cikizésére (akit Marie-Line-nek hívnak, haha).

A kiállítás rendezője, Barki Gergely művészettörténész a 20. század eleji magyar művészet gazdag, szerteágazó helyi, lokális, európai és nemzetközi hatásait kutatja.

Gombfoci, műbőr fotelek, kőbányai világos; szemüvegek óriási kerettel, húsleves és rántott hús; skálás szatyor, műanyag ételhordó, Wunderbaum és pajesz.

Ballát olvasni olyan, mintha az ember fölülne a hullámvasútra, és életkori sajátosságainak megfelelően viselkedne. Sose tudod, mi jön, sikoltozol és üvöltesz, hol félelmedben, hol örömödben. Lásd még a paraszt bácsit a viccben, akit elvittek műrepülni. Aki sok mindenre számított, még arra is, hogy becsinál, de arra azért nem, hogy az egész a nyakában végzi.

„Hé, van egy vicced?” – cukkolják naponta tucatszor az őrök Arthur Flecket, aki azután került elmegyógyintézetbe, hogy Jokerként öt emberrel is végzett. Arról, hogyan ég Nesszosz-ingként az emberre az antihős figurája, a rendező, Todd Phillips is tudna mesélni – gyakorlatilag erről szól a Kétszemélyes téboly.

Alá vagy fölé becsüljük-e a művészet erejét? Képes-e megváltoztatni minket? Woody Allen legújabb színdarabja meglehetősen szélsőséges körülmények között keresi a valódi értékeket, Raffaello Szűz Máriát ábrázoló festményét vetve az 1930-as évek Brooklynjának tenyeres-talpas gengszterei elé.

A szerző az Egyesült Államokban született dél-olaszországi kivándorlók unokájaként, siket szülőktől. S bár úgy tűnt, hogy a második emigrációs generáció is talajt fog Brooklyn környékén, a Durastanti szülők válása után a 6 éves Claudiát visszaviszik az óhazába, Basilicatába, ahol olaszul kezdi meg a tanulmányait.