Kritika

A játszók melegítenek az öltöző és tornaterem kombinációjából kialakított díszletben. Térdhajlításokat végeznek, szökdécselnek, aztán beállnak a starthoz, eldördül a pisztoly, kezdődik az előadás.

A kötet üdítően vékony: 40 vers 50 oldalon, befogadható lépték, átgondolt koncepció, érvényes ajánlat. A megvalósítás azonban fele­más.

Kísérteties a dolog. Egy közösségben vagyunk, mindenki fiatal, tele tervekkel, életörömmel, szabadságvággyal. A csoportdinamika ugyan itt is működik, vannak nyertesei és vesztesei a baráti és párkapcsolatoknak, de mégis az együvé tartozás élménye a meghatározó.

Lee Daniels valószínűleg jót akart. A Szabadíts meg a gonosztól azért is irritáló élmény, mert a jó szándék és a koherensnek szánt szerkezet fokozatosan és szemmel láthatóan hullik darabokra. A rendező megtörtént eset alapján dolgozott: egy egyedülálló anyát és három gyermekét állítólag démonok kezdték gyötörni, amikor a 2010-es években egy indianai városkába költöztek.

Augusztus 20-án mindig történik valami, szokhattunk hozzá az utóbbi években. A hivatalosan elvileg „az államalapítás és az államalapító Szent István király emlékünnepe” névre hallgató napon elég kevés szó esik a közösségi terekben az államalapításról vagy Szent István emlékezetéről, annál több a várható esti széllökések erejéről.

Vajon beszélgetnek-e az óráink, cipőink, amíg nem vagyunk otthon? Érdekel-e bárkit, hogy mit is mondanak, s nem elég kizárólag a használatuk közben foglalkoznunk velük? Könnyen lehet, hogy csak magukban kattognak vagy elmennének valahová, de egy lépést sem tehetnek, amíg mi nem akarjuk.

Naplóregényként határozza meg fülszövege, de az 1944 áprilisában Bácskából deportált és tizennégy hónapig fogva tartott újságíró, költő, Debreczeni József nem írhatott naplót. Auschwitzba érkezése után hosszú ideig rendes ruhája sem volt, nemhogy papírja, írószerszáma.

A hollót nem hagyják békében nyugodni, pedig ráférne.

Salvador Dalí, a 20. század legvitatottabb alkotója 120 éve született. Két, egymáshoz semmiben nem hasonlító film is emléket állít – nem a talányos és kevesek által értett művészetének, hanem az egyértelmű narcizmus jeleit mutató, mindenki által ismert vagy ismerni vélt személyiségének.

Wyatt Earpről csinálták a világon a legtöbb filmet, többet, mint Robin Hoodról és az 5 gyilkos Venomról egyenként.

Kabos Gyula, a harmincas–negyvenes évek legnépszerűbb magyar komikusa még önmaga szerint is igen unalmas ember volt a magánéletben.

Remélhetőleg maguk a Monty Python tagjai sem vennék zokon az összehasonlítást, miszerint néhány közeli örökösüket Új-Zélandon találjuk.

Az már a tavaly bemutatott Médeiából is kiderült, hogy Pálos Hannában mennyi erő és intenzitás rejlik. A Bagossy Júlia rendezte darab címszereplőjeként megmutatta, milyen mélyen érti a női lét sokrétűségét, és szerepe szinte predesztinálta, hogy egymaga is kiálljon egy, az euripidészi drámához mérhetően erős történettel.

Hat évvel ezelőtt kisebb kommentháborúba keveredtem egy neves magyar zenekar frontemberével Liam Gallagher Sziget-koncertjét követően.