Színház

Kinyíltak tereink

Melancholy Rooms

Kritika

Hat szobabelső bukkan fel gyors egymásutánban a teljes sötétségből, később ezeket váltakozva látjuk majd. Vagy épp szinte végtelenítve suhannak el egymás után. Mire beleszédülnénk, megállítják a forgószínpad pörgését, rövid jelenet következik. Hamar vált a kép: mintha különálló kisfilmek peregnének. Másfél óra után eszmélünk rá: egyetlen, hosszúra nyúlt klipet láttunk.

Szobájukban egyedül vannak a szereplők: az unalmában állandóan vörösbort iszogató színésznő (Szirtes Ági és Pálmai Anna), a gardróbszobában egy üzletember (Takátsy Péter), a sivár lakásban a műtőssegéd (Lengyel Benjámin), a laboratóriumi vizsgálóban egy kísérleti majom (Dankó István), az intenzív osztályon a kedveséért aggódó fiatalember (Tasnádi Bence) és a kiállítótérben ücsörgő teremőr (Rezes Judit). Bár nincsenek bezárva, egyikük sem mozdul a helyéről. Mióta vannak ott? Meddig lehet ezt kibírni? Rendhagyó módon sem a rendező, sem a darab írója nincs feltüntetve, különös ez a nem kimondottan kísérletező kedvű Katonától. Az improvizációnak bőven teret adó próbafolyamatot orrontunk itt.

A kevéske történést ellenpontozza a színek gyors cserélődése, a zene pergése, de az egyik szobában az idő is látványosan rohan: váltakozik a színésznő fiatal és idősebb kori énje, ami kizökkent a tér-idő kontinuumból. Az ismétlődések keltette melankóliából viszont nem zökkenünk ki. A jelenetekbe kissé belebambulva bólogatunk a kifejezetten jó zenére, noha a szemünk előtt kapkodó egymásutánban drámai pillanatfelvételek villannak fel. Látjuk: a színésznő már nem élhet a színpad csillogásában, részegen és magányosan lép fel a négy fal között. Szirtes és Pálmai egymás ruhájába bújva formálják meg ugyanazt az alakot, de körü­löttük semmi nem változik. Amikor elénekelnek egy operettszámot, azt a többi szoba lakója fülhallgatóval a fején hallgatja – rezonálnak egymásra. Van, hogy mindnyájan ugyanazt a dalt éneklik: például, amikor gitárral a kezében az intenzíven várakozó férfi rákezd, valamennyien – a majmot is beleértve – dalra fakadnak. Magányosak. Hiányzik mindegyiküknek a szabadság. A magas, szikár Tasnádi idegenül hat a kis kórházi térben: ténfereg, vergődik, kínjában a szívhangot mutató műszer pittyegésébe ágyazza a hangszeréből előcsalt hangokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.