Színház

Kinyíltak tereink

Melancholy Rooms

Kritika

Hat szobabelső bukkan fel gyors egymásutánban a teljes sötétségből, később ezeket váltakozva látjuk majd. Vagy épp szinte végtelenítve suhannak el egymás után. Mire beleszédülnénk, megállítják a forgószínpad pörgését, rövid jelenet következik. Hamar vált a kép: mintha különálló kisfilmek peregnének. Másfél óra után eszmélünk rá: egyetlen, hosszúra nyúlt klipet láttunk.

Szobájukban egyedül vannak a szereplők: az unalmában állandóan vörösbort iszogató színésznő (Szirtes Ági és Pálmai Anna), a gardróbszobában egy üzletember (Takátsy Péter), a sivár lakásban a műtőssegéd (Lengyel Benjámin), a laboratóriumi vizsgálóban egy kísérleti majom (Dankó István), az intenzív osztályon a kedveséért aggódó fiatalember (Tasnádi Bence) és a kiállítótérben ücsörgő teremőr (Rezes Judit). Bár nincsenek bezárva, egyikük sem mozdul a helyéről. Mióta vannak ott? Meddig lehet ezt kibírni? Rendhagyó módon sem a rendező, sem a darab írója nincs feltüntetve, különös ez a nem kimondottan kísérletező kedvű Katonától. Az improvizációnak bőven teret adó próbafolyamatot orrontunk itt.

A kevéske történést ellenpontozza a színek gyors cserélődése, a zene pergése, de az egyik szobában az idő is látványosan rohan: váltakozik a színésznő fiatal és idősebb kori énje, ami kizökkent a tér-idő kontinuumból. Az ismétlődések keltette melankóliából viszont nem zökkenünk ki. A jelenetekbe kissé belebambulva bólogatunk a kifejezetten jó zenére, noha a szemünk előtt kapkodó egymásutánban drámai pillanatfelvételek villannak fel. Látjuk: a színésznő már nem élhet a színpad csillogásában, részegen és magányosan lép fel a négy fal között. Szirtes és Pálmai egymás ruhájába bújva formálják meg ugyanazt az alakot, de körü­löttük semmi nem változik. Amikor elénekelnek egy operettszámot, azt a többi szoba lakója fülhallgatóval a fején hallgatja – rezonálnak egymásra. Van, hogy mindnyájan ugyanazt a dalt éneklik: például, amikor gitárral a kezében az intenzíven várakozó férfi rákezd, valamennyien – a majmot is beleértve – dalra fakadnak. Magányosak. Hiányzik mindegyiküknek a szabadság. A magas, szikár Tasnádi idegenül hat a kis kórházi térben: ténfereg, vergődik, kínjában a szívhangot mutató műszer pittyegésébe ágyazza a hangszeréből előcsalt hangokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.