Színház

Kinyíltak tereink

Melancholy Rooms

Kritika

Hat szobabelső bukkan fel gyors egymásutánban a teljes sötétségből, később ezeket váltakozva látjuk majd. Vagy épp szinte végtelenítve suhannak el egymás után. Mire beleszédülnénk, megállítják a forgószínpad pörgését, rövid jelenet következik. Hamar vált a kép: mintha különálló kisfilmek peregnének. Másfél óra után eszmélünk rá: egyetlen, hosszúra nyúlt klipet láttunk.

Szobájukban egyedül vannak a szereplők: az unalmában állandóan vörösbort iszogató színésznő (Szirtes Ági és Pálmai Anna), a gardróbszobában egy üzletember (Takátsy Péter), a sivár lakásban a műtőssegéd (Lengyel Benjámin), a laboratóriumi vizsgálóban egy kísérleti majom (Dankó István), az intenzív osztályon a kedveséért aggódó fiatalember (Tasnádi Bence) és a kiállítótérben ücsörgő teremőr (Rezes Judit). Bár nincsenek bezárva, egyikük sem mozdul a helyéről. Mióta vannak ott? Meddig lehet ezt kibírni? Rendhagyó módon sem a rendező, sem a darab írója nincs feltüntetve, különös ez a nem kimondottan kísérletező kedvű Katonától. Az improvizációnak bőven teret adó próbafolyamatot orrontunk itt.

A kevéske történést ellenpontozza a színek gyors cserélődése, a zene pergése, de az egyik szobában az idő is látványosan rohan: váltakozik a színésznő fiatal és idősebb kori énje, ami kizökkent a tér-idő kontinuumból. Az ismétlődések keltette melankóliából viszont nem zökkenünk ki. A jelenetekbe kissé belebambulva bólogatunk a kifejezetten jó zenére, noha a szemünk előtt kapkodó egymásutánban drámai pillanatfelvételek villannak fel. Látjuk: a színésznő már nem élhet a színpad csillogásában, részegen és magányosan lép fel a négy fal között. Szirtes és Pálmai egymás ruhájába bújva formálják meg ugyanazt az alakot, de körü­löttük semmi nem változik. Amikor elénekelnek egy operettszámot, azt a többi szoba lakója fülhallgatóval a fején hallgatja – rezonálnak egymásra. Van, hogy mindnyájan ugyanazt a dalt éneklik: például, amikor gitárral a kezében az intenzíven várakozó férfi rákezd, valamennyien – a majmot is beleértve – dalra fakadnak. Magányosak. Hiányzik mindegyiküknek a szabadság. A magas, szikár Tasnádi idegenül hat a kis kórházi térben: ténfereg, vergődik, kínjában a szívhangot mutató műszer pittyegésébe ágyazza a hangszeréből előcsalt hangokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.