Kritika

Van, akit már a rockopera szó hallatán kiráz a hideg, pedig a múltban akadtak érdekes, izgalmas művek a műfajban, még ha sok klasszikust nem is tudunk felsorolni.

Mindannyian ismerünk rémtörténeteket bipoláris zavarban szenvedőkről – hogyan adta át X. egyhavi fizetését a taxisofőrnek, Y. hogyan kergette meg késsel a gyerekeit, mert a hang azt mondta, áldozza fel őket, vagy az agyongyógyszerezett Z. hogyan hirdette magáról, hogy ő egy robot.

Egy mosolygós szőke lány hajnali háromkor egyedül indul haza egy ott alvós buliból. Az éjszaka emelkedett hangulatának levezetéseként küld egy vidám videót a legjobb barátnőjének. Ezután a sötétből előlép egy maszkos idegen, színtelen folyadékkel önti le a lányt, majd egy öngyújtóval felgyújtja.

A Guy Ritchie-féle gengszterek már jó ideje kikiáltották függetlenségüket az alkotójuktól, s manapság már magának Ritchie-nek is csak ritkán sikerül belépnie területükre, és eredeti módon vászonra adaptálnia kalandjukat.

Kettős jubileumot ünnepelhetett az elmúlt hetekben Mike Oldfield: egyrészt 70 éves lett, másrészt kereken öt évtizede jelent meg fő műve, a Tubular Bells. Mindez elegendő egy kis visszaemlékezésre: nem csak a legendás album keletkezésére, de a „nehéz esetnek” tekintett zenész teljes eddigi pályájára is.

Lektűr? Nyilvánvalóan provokatív gesztus az alcím, hisz’ van, aki a lektűr kifejezést kizárólag a szórakoztató irodalomra használja, míg az idegen szavak szótára szerint szimplán csak olvasmányt jelent. Vajon Vida azt mondja ezzel, hogy a mű lektűrnek látszik ugyan, mert használja a könnyed olvasmányok jól bevált fogásait, azért mégsem lektűr?

Alighanem kissé csalódottan konstatálták a névmágia hívei, hogy a múlt év végén, a csatorna megújulását jelezve a korábbi Jazzy Rádió sima Jazzyre keresztelte át magát.

Bár a szindrómának egyelőre nincs neve, Zach Braff nagyjából ugyanabban az állapotban „szenvedhet”, amelyben Stephen King, legalábbis erről árulkodnak a műveik egyfajta aktív nosztalgiában tengődő főhősei, akik mind lelkileg, mind fizikailag olyan helyen ragadtak, amelyre már csak emlékezniük kellene.

Szívünk kétfelé húzhat, ahogy a Cannes-i Filmfesztivál kritikusainak táborát is vadul megosztotta Wes Anderson legújabb munkája.

Tényleg előbb-utóbb minden történelmi, háborús, traumairodalom megporosodik, kérdezheti az olvasó a második világháborút tematizáló új művek kapcsán.

Égi és földi tünemények egymástól elválaszthatatlanul és játékosan gabalyodnak össze a drámában. A helyszín a mennyország és egy magyar község dögégető (pardon, fehérjefeldolgozó) üzeme; Isten az égben antropomorf és alkoholista, míg a politikus a földön istent játszik… De hogy a helyzetnek van-e ura a színpadon a TÁP Színház előadásában, azzal kapcsolatban fel-feltámad bennem a kétely.

A Kesztyűgyár kapuja szélesre tárva, előtte az aszfalton kedves és színes formákat, szimbólumokat (valamiféle ugróiskola?), befelé haladva hívogató átriumot fedezhetünk fel.

Miért szeretjük újra és újra kitenni magunkat a borongós, brit bűnügyi nyomasztásnak (Happy Valley, Broadchurch, Sherwood)?