Önként a vágóhídra
Tényleg szükség volt Christian Tafdrup horror-szatírájának amerikai remake-jére?
Tényleg szükség volt Christian Tafdrup horror-szatírájának amerikai remake-jére?
Korunk erős realizmuskényszere olykor egészen elfeledteti velünk, hogy bármit csinálhatunk, s csak akkor szab határt a józan ész, ha hagyjuk.
Mintha szándékosan zárná magát kalodába Szilágyi Zsófia a filmjei szerkezetével, legalábbis az első két rendezése ezt sugallja.
Mit nevezünk művészetnek? Meg tudjuk határozni egyáltalán? Maguk a művészek is tartózkodnak attól, hogy alkotásaik jelentését, üzenetét egyértelműsítsék.
„Nem tudom elképzelni…, hogy bennünket ki lehessen iktatni a magyar életből” – írta 1939-ben Kner Imre, a valaha élt egyik legnagyszerűbb magyar tipográfus.
Nincsen kerek évforduló, úgyhogy csak részben tudjuk alátámasztani a műsor egyik pesszimista megállapítását, miszerint Jancsó Miklósról ma már senki nem beszél.
Felvillanó fények, tíz ember fekszik a színpadon. A villódzásból felsejlő mozdulatok aztán közös hullámzásba torkollnak, miközben a világítás is megnyugszik. A tagok egyszerre mozognak, aztán szépen lassan, egyesével, ki-ki a saját ritmusában folytatja, hogy aztán újra egy ritmusban létezzenek.
Az év egyik legnagyobb és legfontosabb visszatérése Matt Johnsonhoz és The The nevű, lényegében egyszemélyes zenekarához köthető.
Ha van bármi, ami megkülönbözteti az embert az állattól, az a történetmesélés, a képesség, hogy úgy mondjunk el valamit, ahogy… lehetett volna, kijavítva a valóságot, ahol az elbukott.
A napokban Budapesten parádézó veterán géniusz, Wim Wenders 1987-es remekművében, a Berlin felett az égben a gyerekek látják azt a szemükkel, amit a felnőttek el sem tudnak képzelni: az ég összes angyalait.