Könyv

Giccskísérletek

Mircea Cărtărescu: ne kiáltsd sohasem segítség

Kritika

Meglepően hangzik, de ez a könyvtárgyként is visszafogott szürke és karcsú verseskötet bizony egy botránykönyv.

Más kérdés, hogy a botrányosságából érzékelünk, érzékelhetünk-e bármit is fordításban, az eredeti irodalmi beágyazottságának ismerete nélkül (vagy arról épp csak felszínesen megtudva néhány alapinformá­ciót)? Magyarországról a kortárs román irodalomnak egy elképesztően szűk szelete látszik csupán, pedig vannak remek fordítók, csak mintha a hazai közönség nem igazán érezne rá a szomszédos irodalom értékeire. Néhány éve ugyan Filip Florian vagy a színházban is felbukkanó Dan Lungu elérte a magyar irodalmi közeg ingerküszöbét, és olykor sporadikusan felbukkan egy-egy fiatalabb szerző is, de átfogó képünk ennyiből nem alakulhat ki a román irodalom aktuális állapotáról. Mircea Cărtă­rescu az egyedüli talán, akit lassan, több évtizeddel az első megjelent fordításai után, már szélesebb közönség is be tud azonosítani. Tavaly magyarul is megjelent óriásregénye, a Szolenoid érdeklődő fogadtatásra talált (kritikánkat lásd: Koponyalabirintus, Magyar Narancs, 2024. április 17.), de még mindig elsősorban az úgynevezett szakmai olvasók részéről, noha Cărtărescu világirodalmi rangú író, a régóta áhított román Nobel-díj legesélyesebb várományosa, a kortárs román irodalom legismertebb exportszerzője. Az eredetileg 2015-ben megjelent Szolenoid ezeket az állításokat magyarul is nagyrészt alá tudta támasztani.

Hiányos ismereteink tükrében nem tehetünk mást, mint elhisszük, amit a fordító Visky András az utószóban ír, hogy a karcsú kötet 2020-as megjelenése idején „valódi kataklizmát okozott az irodalmi életben” (mármint a románban). Olyanokat írtak róla, hogy „szánalmas”, „gyermekded”, „steril” könyv, a „Cărtărescu-vers hajótörése”, ami az egyszerűség helyett a „leegyszerűsítésekig” jut el, egy „kiégett tehetség” műve, amely „a fenségesből a nevetségesbe” zuhan. Ugyanakkor több kiadást is megélt már, az olvasók nagy tömegét mozgatta meg, beszéd- és vitatéma volt sokáig, ami meglepő egy verseskötet esetében.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.