Könyv

Giccskísérletek

Mircea Cărtărescu: ne kiáltsd sohasem segítség

Kritika

Meglepően hangzik, de ez a könyvtárgyként is visszafogott szürke és karcsú verseskötet bizony egy botránykönyv.

Más kérdés, hogy a botrányosságából érzékelünk, érzékelhetünk-e bármit is fordításban, az eredeti irodalmi beágyazottságának ismerete nélkül (vagy arról épp csak felszínesen megtudva néhány alapinformá­ciót)? Magyarországról a kortárs román irodalomnak egy elképesztően szűk szelete látszik csupán, pedig vannak remek fordítók, csak mintha a hazai közönség nem igazán érezne rá a szomszédos irodalom értékeire. Néhány éve ugyan Filip Florian vagy a színházban is felbukkanó Dan Lungu elérte a magyar irodalmi közeg ingerküszöbét, és olykor sporadikusan felbukkan egy-egy fiatalabb szerző is, de átfogó képünk ennyiből nem alakulhat ki a román irodalom aktuális állapotáról. Mircea Cărtă­rescu az egyedüli talán, akit lassan, több évtizeddel az első megjelent fordításai után, már szélesebb közönség is be tud azonosítani. Tavaly magyarul is megjelent óriásregénye, a Szolenoid érdeklődő fogadtatásra talált (kritikánkat lásd: Koponyalabirintus, Magyar Narancs, 2024. április 17.), de még mindig elsősorban az úgynevezett szakmai olvasók részéről, noha Cărtărescu világirodalmi rangú író, a régóta áhított román Nobel-díj legesélyesebb várományosa, a kortárs román irodalom legismertebb exportszerzője. Az eredetileg 2015-ben megjelent Szolenoid ezeket az állításokat magyarul is nagyrészt alá tudta támasztani.

Hiányos ismereteink tükrében nem tehetünk mást, mint elhisszük, amit a fordító Visky András az utószóban ír, hogy a karcsú kötet 2020-as megjelenése idején „valódi kataklizmát okozott az irodalmi életben” (mármint a románban). Olyanokat írtak róla, hogy „szánalmas”, „gyermekded”, „steril” könyv, a „Cărtărescu-vers hajótörése”, ami az egyszerűség helyett a „leegyszerűsítésekig” jut el, egy „kiégett tehetség” műve, amely „a fenségesből a nevetségesbe” zuhan. Ugyanakkor több kiadást is megélt már, az olvasók nagy tömegét mozgatta meg, beszéd- és vitatéma volt sokáig, ami meglepő egy verseskötet esetében.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.