Ha Esterházy Péter a regényírás egyetlen „reményteli” módjának a jókedvünkben való „fecserészést” tartotta, Miklós bátran merészkedik nagy történetekért a nyúlüregbe, a képzelet és valóság határára, ahol, miként a Málna és a csotrogányok mottójában írja, egy aranyló mező sűrűjéből zöld ajtó nyílik: „ami nem hagy már nyugodni”. A klasszikus kiállítású, szerzői rajzokkal díszített mesekönyv ott kapja fel a szálat, ahol a tavaly megjelent előző, Az Öreghegy meséi elejtette, és újra mozgásba lendülnek a mágikus táj elemei, a hegy, a fák, a vakondjáratok és a csigák, és persze az ismerős szereplők: a Kapitány és Fűnyíró Józsi. Főhősünk Málna, az egészen pici kislány, akinek küldetése, hogy a föld alatt élő csotrogányok rejtélyének utánajárjon. A csigák vontatta repülőszán, a dióból előkerülő titkos üzenet és a művészi hajlamú macskák mind azt jelzik, hogy van valami megoldandó rejtély a világban, a megoldás pedig csakis bátorságot és fantáziát követel, és szoros velejárója a szépség és a béke. „Beszélj róla úgy, mintha mesét mondanál”, szól az irodalmi ars poeticával is felérő intés Fűnyíró Józsihoz a helyi kocsmában.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
