Ha Esterházy Péter a regényírás egyetlen „reményteli” módjának a jókedvünkben való „fecserészést” tartotta, Miklós bátran merészkedik nagy történetekért a nyúlüregbe, a képzelet és valóság határára, ahol, miként a Málna és a csotrogányok mottójában írja, egy aranyló mező sűrűjéből zöld ajtó nyílik: „ami nem hagy már nyugodni”. A klasszikus kiállítású, szerzői rajzokkal díszített mesekönyv ott kapja fel a szálat, ahol a tavaly megjelent előző, Az Öreghegy meséi elejtette, és újra mozgásba lendülnek a mágikus táj elemei, a hegy, a fák, a vakondjáratok és a csigák, és persze az ismerős szereplők: a Kapitány és Fűnyíró Józsi. Főhősünk Málna, az egészen pici kislány, akinek küldetése, hogy a föld alatt élő csotrogányok rejtélyének utánajárjon. A csigák vontatta repülőszán, a dióból előkerülő titkos üzenet és a művészi hajlamú macskák mind azt jelzik, hogy van valami megoldandó rejtély a világban, a megoldás pedig csakis bátorságot és fantáziát követel, és szoros velejárója a szépség és a béke. „Beszélj róla úgy, mintha mesét mondanál”, szól az irodalmi ars poeticával is felérő intés Fűnyíró Józsihoz a helyi kocsmában.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
