Bartók és Debussy összes zongoraműve, a Rachmaninov-versenyek, Ravel, Mozart, Chopin, Grieg és Liszt: jó húsz év termése található a dobozban, és mind jó a legmagasabb mérce szerint; amelyik bírálható, a mögött is erős gondolatiság lakozik. Kocsis hajlott az idioszinkratikus megoldásokra. Talán a messianisztikus hevülettel járó különcségből is, de főként azért, mert nem csupán előadóművész volt – veszélyesnek ítélte ezt a korlátolt szerepmintát –, hanem filológus, gondolkodó is, egy olyan korban, amely a bölcselkedést is haszontalannak tartja, hát még a zenéről folytatott elmélyült, több száz évet felölelő elmélkedést.
Debussy zenéjével kapcsolatban mindig tiltakozott az impresszionizmus címkéje ellen, interpretációjából pedig valóban hiányzik az az álomszerű atmoszféra, amely sok zongorista esetében persze csak a zengető pedál túlzó használatát jelenti. Kocsis többnek, univerzális, szinte klasszicizáló művésznek láttatja a francia komponistát, kiemelve forma- és dallamalkotó tehetségét, antik oszlopfőket idéző világos kontúrjait és az ebből fakadó, ismeretlen szépséget. Példaként legyen elég a népszerű E-dúr arabeszk vagy a Metszetek Pagodák-tétele; az áttetsző szövet mindkettő esetében növeli a hallgató izgalmait. Kocsis makulátlan technikáját, különösen bal és jobb kezének egymástól független dinamikáját hallva hajlamos elfeledkezni a kritikus arról, hogy előadásában olyasféle költészet van, ami a francia repertoár klasszikus tolmácsához, Michelangelihez méri őt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
